Extrém kalandtúra Kanadában magyar módra

Hogyan kerül két EU-s állampolgár egy kanadai menekülttáborba, miért kell hosszú heteken át elzárva lenniük, s milyen viszontagságokat rejt hazavezető útjuk. Riportunk a két fogva tartott zselízi fiatalemberről, akik a napokban érkeztek haza.

A zselízi Éder Zoltán és Szabó Gyula nevét az utóbbi hetekben sokan megismerték – ők azok, akiket minden ok nélkül két hónapig tartottak fogva Kanadában. Az volt a tervük, hogy Zoltán ott élő édesanyjánál töltik a karácsonyt, végigutazzák az országot, gyakorolják az angol nyelvet, ehelyett az egész szabadságot egy menekülttáborban töltötték. Hogy miért, azt ma sem tudják, de abban biztosak, hogy Kanadáról többet hallani sem akarnak.

Menekülteknek nézték őket
A két fiatalember először októberben indult útnak, akkor már a reptérről visszaküldték őket. Az ok az volt, hogy nincs náluk elég költőpénz, a meghívólevelet rendesen meg sem nézték a határőrök. „A húgom járt ott nyáron, ő minden gond nélkül bejutott. Ha nem biztat, mi útnak sem indultunk volna. Nagy nehezen rászántuk magunkat Gyulával a nagy útra, de a reptéren azonnal lekapcsoltak. Csak úgy záporoztak felénk a kérdések – nősek vagyunk-e, vannak-e gyerekeink, mit akarunk Kanadában –, de úgy látszik, nem létezett jó válasz. Háromórás kihallgatás után felraktak a londoni gépre, anyuval és a párjával csak tíz percet tölthettünk a repülőtéren. Anyu fogadott egy ügyvédet, aki állítólag utánanézett a dolognak, és küldött nekünk egy hivatalos meghívólevelet. Azt mondta, kétszáz százalékos a bizonyosság, hogy ezúttal beengednek, ezért november 14-én újra útra keltünk. Nem kellett volna” – kezdi az abszurd történet mesélését Zoltán.

A két fiú még csak két napja volt itthon, amikor meglátogattuk őket, azt mondták, nem is tudnak mit kezdeni a nagy szabadsággal. A semmittevéssel töltött napok alatt lelassultak, az időeltolódástól kicsit kábák voltak még, de a kanadai rabság minden mozzanatára tisztán emlékeztek.

„Amikor újra megállítottak a torontói repülőtéren és mindenféle folyosókon keresztül a kihallgatási helyiségbe vezettek, már tudtam, hogy baj van – folytatja Gyula – este hattól hajnali háromig tartott a kihallgatásunk, a tolmács csak éjfél előtt érkezett meg. Nem hitték el, hogy turisták vagyunk, mert nem volt nálunk napi 150 kanadai dollár költőpénz, a meghívólevélre rá se bagóztak, a bankkártyát se találták meggyőzőnek. Három óra tájban vittek a gyűjtőtáborba, ötkor kerültünk ágyba. Dühös voltam, de abban bíztam, hogy legfeljebb két napig leszünk ott, amíg a félreértés tisztázódik. Az őrök is azt mondták, hogy 48 órán belül szabadulunk. Amikor láttuk a sok mexikói meg indiai menekültet, meg is nyugodtunk, hiszen mi nem kértük a menekültstátuszt. Mindennap kitöltöttünk egy nyomtatványt, hogy haza akarunk menni Szlovákiába, de el sem olvasták. Csak arra volt jó az egész, hogy amíg a kérvényt írtuk, addig is eltelt a napból néhány perc” – teszi hozzá Gyula.

Mindenkiben bevándorlót láttak
Zoltán szerint is az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem tudták mivel lefoglalni magukat. Hat hétig még egymástól is elzárták őket. Gyula egy kínai és egy portugál férfival, Zoltán két indiaival lakott egy szobán. Volt köztük olyan is, aki már negyedik hónapját gyűrte a menekültszálláson sztoikus nyugalomban – igaz, nem volt hová sietniük, mert szinte kivétel nélkül menekültstátuszért folyamodtak.

A zselízi fiúk épp ezért nem értették, miért nem küldik őket minél hamarabb haza, amikor minden lehetséges módon kinyilvánították, hogy nem akarnak Kanadában dolgozni, sem letelepedni. „Azt hiszem, el sem tudták képzelni, hogy ilyen is van. Nagyon sok európai volt ott, kisgyerekes családok, idős emberek is. A táborlakók egy részét a repülőtérről, határról hozták oda, a másik részét a városból, mert nem volt tartózkodási engedélyük. Mindenki bírósági tárgyalásra és menekültstátuszra vagy kitoloncolásra várt. Később megtudtuk, hogy az európai gazdasági válság miatt szigorították decemberben a bevándorlási törvényeiket. Ennek az áldozatai voltunk, különösebb ok nem is kellett nekik” – magyarázza Zoltán.

„A második héten rájöttünk, hogy nem is figyelnek ránk, meg sem hallják, mit mondunk – veszi át a szót Gyula – feltették az előírt kérdéseket, de a választ már nem is hallották, azt sem tudták megmondani, miért húzódik hetekig az ügyünk. Az óvadékot, amit édesanyám élettársa ajánlott fel, nem fogadta el a bíró. Azt mondta, nincs rá garancia, hogy ennek ellenére nem lépünk le. Egyik tárgyalástól a másikig mértük az időt, bizakodtunk, hogy most már biztos vége lesz. Karácsony előtt volt a legnehezebb, amikor láttuk, hogy az ünnepet is bent töltjük, kértük, hogy legalább lehessünk egy szobán. December 21-én engedték meg, hogy Zolihoz költözzek. Hárman voltunk egy indiaival, de együtt jobb volt, legalább beszélgetni tudtunk. Bár én szinte az egész fogságot átaludtam. Úgy gyorsabban telt az idő.”

Lassan vánszorgott az idő
Gyulával ellentétben Zoltán álmatlansággal küzdött. Az órákat számolta a menekülttáborban, ahol egyes „tapasztalt” lakók szerint nehezebben telt az idő, mint a börtönben. Nem volt sem könyvtár, sem edzőterem, sem munka, csak a napi egy óra séta az udvaron és egy televízió a szobán.

„Azt néztük, amit az indiaiak akartak, ők voltak többen. Éjszaka úgy horkoltak, hogy attól sem tudtam aludni, de nem mertem gyógyszert kérni, mert az egyik lakót, akin a szappantól kijöttek valami kiütések, azonnal karanténba zárták. Gondoltam, ezek után nem fordulok én itt orvoshoz! Néhány hét után kitapasztaltuk, hogy a kanadaiak minden szegényebb államból érkező külföldiben fertőzésforrást és élősködőt látnak. Úgy beszéltek velünk, hogy abból érezni lehetett: felsőbbrendűnek érzik magukat. Főleg azok, akiken látszott, hogy maguk is bevándoroltak az országba. Biztos ezzel akarták bizonyítani, milyen becsületes állampolgárok lettek” – mondja keserűen Zoltán, akit december 17-én egyszer már szabadon engedett a bíró, de egy másik visszavonta az ítéletet.

„Már össze is csomagoltam, mindenkitől elbúcsúztam, aztán megmondták, hogy maradnom kell. Akkor azt hittem, hogy innen már sosem szabadulok, hónapokig bent tartanak még. Összesen négy tárgyalásunk volt, az első ügyvéd, aki a meghívólevelet küldte, rögtön lelépett, amikor meglátta, hogy gond van. De a többiek is csak az időt húzták, talán úgy látták, minél több tárgyalás, annál több pénzt tudnak bezsebelni édesanyáméktól. Lehet, hogy nélkülük hamarabb szabadultunk volna.” Abból, milyen srófra jár a kanadai jogtudósok agya, Gyula is kapott ízelítőt. Aki az ő sorsáról döntött, a magyar diákigazolványról akarta bebizonyítani, hogy hamis útlevél. „Ilyen szinten hogyan lehetett volna elmagyarázni nekik, hogy létezik ember, aki nem akar náluk letelepedni?” – legyint a fiatalember.

Naponta sült csirke rizzsel
Kifejezett bántalmazásban, megaláztatásban szerencsére nem volt része a két fiatalembernek, de azt bőven megtapasztalták, milyen lelketlen, személytelen és mennyire ráérős bír lenni a bürokratikus masinéria. „Célokat tűztem ki magam elé, azt mondogattam, hogy csak addig kell kibírnom. Reggel az estét vártam, este a másnapot, aztán a hét végét, a következő tárgyalást. Az volt a legrosszabb, hogy senki nem tudta megmondani, miért kell ártatlanul ott rostokolnunk. Néhány hét után észrevettem magamon, hogy már olyan vagyok mint egy gép, séta után automatikusan felemelem a karom a motozáshoz, megyek, ahová mondják, naponta megírom a kérvényemet, megeszem, amit elém tesznek. Nagy választék nem volt, szinte mindennap sült csirkét adtak rizzsel – állítólag azért, mert sokféle vallású ember volt ott, és az az étel senkinek az előírásait nem sértette. Kívülről semmilyen ételt nem engedtek be, még pizzát sem hozathattunk. Zoli édesanyja hozott nekünk újságot, de azt sem adták oda, mert a címlapon fedetlen vállú nő volt.

Karácsonykor egy feldíszített műfenyőt hozott nekünk, azt is csak a beszélő üvegablakán át nézhettük. Igyekeztünk nem gondolni arra, hogy karácsony van, már csak a január 3-i tárgyalást vártuk, mert Zoltán édesanyja mondta, hogy már a szlovák külügyminisztérium is tiltakozott miattunk” – mondja Gyula, akit itthon megvárt a karácsonyfa. Alatta pedig egy plüssmaci kanadai zászlóval a hátán – bár ezt a poént egyelőre nem találta viccesnek.

A fiúk január 14-én értek haza – a szabadulásukat kimondó ítélet után még tíz napot töltöttek a menekülttáborban. „Ez a tíz nap volt a legnehezebb” – vallja be Zoltán. Már nagyon elegünk volt a csámcsogva, kézzel evő, szájukban turkáló, sosem tisztálkodó szobatársakból, a teljesen tájékozatlan hivatalnokokból, egész Kanadából. Nem értettük, miért nem ültetnek fel a legközelebbi gépre és küldenek végre haza. Kiderült, hogy az ügyünk intézésével megbízott bevándorlási hivatalnok menettérti jegyet vett nekünk, haza és vissza Kanadába, miközben bennünket egy évre kiutasítottak az országból. Mire nagy nehezen felfogta, hogy van már jegyünk, csak át kellene íratni korábbi időpontra, az volt a baja, hogy Budapestre szól. Ragaszkodott ahhoz, hogy Pozsonyban kell leszállnunk. Végül a szlovák konzul magyarázta el neki, hogy létezik olyan, hogy Európai Unió. Így jöhettünk haza, az eredeti terv szerint, csak a közbeeső két hónap sikerült egy kicsit másként.”

Amszterdami közjáték
A hazautazás sem volt stresszmentes, Zoltánt és Gyulát bilincsben vezették a torontói repülőtérre, alig fél órát tölthettek Zoltán édesanyjával és az asszony párjával. Útleveleik a pilótánál voltak, az amszterdami átszálláskor ő adta át az okmányokat a holland határőröknek, akik azonnal egy elzárt váróterembe vezették a két fiút. „Annyira mindegy volt már minden, hogy meg sem lepődtünk, önkéntelenül azonnal felemeltem a kezem, hogy motozzanak meg. Azt hittük, ezeknek is van valami kifogásuk és a holland menekültszállásból is kapunk ízelítőt, de aztán kiderült, hogy az előírások szerint különítettek el a többi utastól. Azt sem engedték meg, hogy a repülőtéren vásároljunk ajándékot az itthoniaknak, üres kézzel jöttünk haza. A budapesti repülőtéren éreztem először, hogy végre szabad vagyok” – sóhajt fel Zoltán.

A nyomasztó emléktől nyilván sokáig nem tud még szabadulni sem ő, sem Gyula, de egy-két év múlva talán már szórakoztató anekdotaként fogják mesélni a kanadai kalandjukat. Aminek még mindig nincs vége, mert indokolatlanul hosszú fogvatartásuk miatt Zoltán édesanyja feljelentést tett a kanadai legfelsőbb bíróságon, és a szlovák külügyminisztérium is magyarázatot vár azt ottani hatóságoktól.

Az ügy utóélete mindenképp figyelmet érdemel majd, hiszen ezek után is lesznek, akik kanadai rokonaikhoz, barátaikhoz utaznának látogatóba, azzal a meggyőződéssel, hogy a meghívólevél elég garancia arra, nem tekintik őket menekültnek. A jelek szerint mégsem az, a decemberben szigorított bevándorlási törvények szerint az ottani hatóságok számára csak az a hiteles turista, aki napi 150 kanadai dollárt tud felmutatni. A többiek csak abban bízhatnak, hogy olyan határőrre akadnak, aki aznap jókedvűen ébredt.

Forrás:Új Szó

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*