Az egész magyar társadalom fizeti meg a kivándorlás számláját

A Tárki Társadalomkutatási Intézet közzétett felmérése szerint minden ötödik magyar felnőtt tervezi, hogy külföldön vállal munkát. Még soha nem volt ilyen magas a magyarok körében a migrációs készség. A huszonévesekben még erősebb a kivándorlási hajlandóság, közülük minden második gondolkodik azon, hogy külföldre költözik.

Magyarországon több mint 130 éves múltja van az amerikai irányú kivándorlásnak. Az első olyan nagy kivándorlási hullámra, amelynek mozgatórugója nem politikai üldöztetés, hanem a jobb élet reménye, vagyis a gazdasági és szociális okok voltak, a 19. század végén, 1880-1914 között került sor. Az Újvilágba „kitántorgó” magyarországi lakosok (magyar és nem magyar nemzetiségűek együttesen) arányát a legóvatosabb becslés is kétmillió főre teszi (ebből legalább más-félmillió ember új hazát talált az Egyesült Államokban). Emellett volt egy – a közvéleményben kevésbé ismert, de a nyugatinál korábban kezdődő, és hatásaiban annál jelentősebb – keleti irányú kivándorlás, Erdélyből Románia irányába, amelyik nem csak a románság, hanem a székelység számát is apasztotta. A két világháború között az amerikai bevándorlási törvények szigorítása miatt az Egyesült Államok már kevéssé volt ígéretes célország, ekkor az új „Kánaán” Kanada lett, amely végeláthatatlan hómezőivel és kitermelhető erdőségeivel várta a munkabíró telepeseket. Az akkori magyar kormányzat tisztában volt a kivándorlás által jelentett gazdasági problémákkal, de presztízs okból is igyekezett gátat vetni a kanadai kivándorlásnak, hiszen az ország elhagyása önmagában is felért a társadalombírálattal.

Ha napjaink kivándorlását túlzás is a századelő kivándorlási lázához hasonlítani, szintén mélyreható demográfiai, társadalmi és gazdasági következményei vannak, és még lehetnek a mai migrációnak, főleg, ha tekintetbe vesszük a lakosság lassú elöregedését.

Egy különbség felfedezhető a századfordulós nagy kivándorlás és a mostani tendencia között. Akkor a magyarországi társadalom legelesettebbjei vándoroltak ki, ma pedig főleg a fiatalok és az értelmiségi pályán dolgozók. Akkor az agrárnépesség földínsége generálta a kivándorlást, ma pedig a diplomások adják a kivándorlók bázisát. A közvélemény leginkább az orvosok elvándorlására figyelt fel (a Pécsi Tudományegyetemen végzettek 30-40 százaléka külföldön talál munkát). De még a mérnökök körében is egyre népszerűbb a hosszabb-rövidebb ideig tartó külföldi munkavállalás (amelyik nem garantálja természetesen a hazatérést, a fogadó ország kiegyensúlyozott szociális, gazdasági és társadalomlélektani viszonyai inkább a hazatérés ellen hatnak).

Ma a migráció iránya nem a tengerentúl (Egyesült Államok és Kanada), hanem Nyugat-Európa, elsősorban Németország, Ausztria és Nagy-Britannia. Bizonyos regionális tényezők is befolyásolják a külföldi munkavállalás folyamatát. Nyugat-Magyarországról (Győr-Moson, Vas és Zala megyékből) egyre többen vállalnak munkát Ausztriában. Mindezt úgy tekinthetjük, mint bizonyítékot arra, hogy az EU-n belül az államhatárok, amelyek átvágnak gazdaságilag szervesen összetartozó, évszázadokon át együtt fejlődő területeket, valóban elveszítik hagyományos – elválasztó – szerepüket, és inkább összekötnek, mintsem elválasztanak. Azonban már távolabbi területeket is érint a munkavállalói célú elvándorlás. Némileg talán meglepő módon az ország legszegényebb északkeleti részéből (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék) vándorolnak ki a legnagyobb arányban Nagy-Britanniába. Ennek a földrajzi aránytalanságnak az okairól csak találgathatunk. Valószínű, hogy ebben az esetben az információhiány, valamint a távoli ország viszonyait megszépítő messzeség is szerepet játszik.

A külföldön munkát vállalók nagy része – főleg a fiatalok – esetében valószínűsíthető, hogy tartósan a fogadó országban ragadnak, amennyiben ott a hazainál biztosabb egzisztencia, kiegyensúlyozottabb jövedelmi viszonyok és társadalomlélektani közeg várja őket. Magyarországon egyelőre nem látunk kormányzati stratégiát arra vonatkozóan, hogyan lehetne a kivándorolni akaró fiatalokat itthon tartani, vagy visszacsábítani.

Hamarosan a mindenkori kormányzatnak a legnagyobb kockázattényezőként kell kezelnie a kivándorlást. A legnagyobb probléma, hogy miközben Magyarország kibocsátó országgá lett, ezzel párhuzamosan nem képes célországgá válni, vagyis nem képes a népességet pótolni. A tanulmányok szerint a bevándorlás minden országban pozitívan járul hozzá a GDP alakulásához. Az OECD-országokon belül 2000 és 2010 között a bevándorlók harmadával bővítették az érintett országok munkaerejét. Ebben a tízéves időszakban a migránsok a legnagyobb arányban Nagy-Britanniában járultak hozzá a munkaerő bővítéséhez.

Magyarország azonban nem számíthat ilyen „GDP-injekcióra”, mert az EU-n belül az egyik legkevésbé vonzó országnak bizonyult: 2000 és 2010 között a migránsok hozzájárulása a munkaerőhöz messze elmaradt nemcsak a legtöbb nyugat-európai országtól, hanem az OECD-országok átlagától is. A sorban Magyarország csak Észtországot utasította maga mögé.

Magyarország számára az egyoldalú mozgás – a nagymértékű kivándorlás és a kismértékű bevándorlás – gazdasági és szociális rizikóhelyzetet eredményez. Minden évben egy kisvárosnyi ember „tűnik el”, miközben a gyermekvállalási hajlandóság három évtizede nem növekszik. Borúlátó előrejelzések 2021-re 9,8 millió állampolgárral számolnak, és – ha az elvándorlás folytatódik – éppen a legaktívabb réteg fog hiányozni, méghozzá a legfontosabb pályákról: az orvos-, mérnök- és informatikuspályákról (ugyanakkor minden negyedik lakos 60 év feletti lesz).

Megoldást az jelenthet, ha Magyarország tanul azoktól az országoktól, amelyek sikeres célországgá fejlesztették magukat (Nagy-Britannia, Franciaország, Svédország), és megpróbál minél nagyobb számú külföldi migránst az országba vonzani. Ha nem sikerül sem a kivándorlást visszafordítani, illetve a kivándorló fiatalokat hazatérésre biztatni, sem a bevándorlást növelni, akkor az egész társadalom fizeti meg a kivándorlás számláját. A magyar társadalmat szembesíteni kell azzal, hogy a munkaerőpiacnak szüksége van a bevándorlókra. Ehhez azonban kormányzati akaratra van szükség.

 

Forrás: Figyelő Online – Paár Ádám

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*