Megérkeztünk Kambodzsába 3.rész

Gépünk méltóságteljesen begurult Kambodzsa nemzetközi repülőterének főépülete elé. Az ajtón kilépve, száraz hőség fogadott minket és a magyar rendőr kollégáink népes csoportja.

Ők egyenruhában voltak, mi meg úgy néztünk ki mint ha turisták lennénk, mert civilben utaztunk idáig. Nagy volt az öröm. Sok velem együtt érkező kollégát ismerősként üdvözöltek. A fogadó bizottság tagjai a főváros és környékén dolgoztak és laktak, ezért tudtak kijönni elénk a reptérre. A repülőtér, ami a felirat szerint Kambodzsa nemzetközi repülőtere  körülbelül úgy nézett ki mint a Balaton melletti Sóstói reptér a felújítás előtt. A kifutópálya mellett a katonai repülőtér hangárjai magasodtak. Ez volt a ENSZ légi bázisa a misszió alatt, ahonnan sokszor szálltam le és fel a későbbiekben.

A főépület mellett sorakoztak az UN felirattal ellátott fehér Toyota és Nissan terep járok  Ezekkel jöttek értünk a kollégáink, hogy bevigyenek minket a szállásunkra, a város szívében található Mekong International hotelbe. A repülőtér tele volt katonákkal és rendőrökkel. Egy Ghánai katonai csoport érkezésünkkor indult haza, nekik már lejárt a küldetésük, én meg csak most kezdem.

Nézelődésemet egy hang szakította félbe :

– Fiúk ! ki az a bűnügyi technikus aki jött veletek ? – kérdezte, egy magas, szemüveges, rangjelzését látva, alezredes. A meglepetéstől hirtelen szólni sem tudtam, erre újra megkérdezte, de most már hangosabban. Mivel tudtam, hogy a csoportban én vagyok az egyedüli bűnügyi technikus, így felé indultam és jelenteni akartam, hogy jelentem én.

Mielőtt viszont kimondhattam volna ezt a mondatot leintett és azt mondta : – Barátom! ezt itt felejtsed el, itt mindenki mindenkit tegez, engem pedig Dokinak hívnak és ezentúl neked is az vagyok ! Miután kezet fogtunk, félre hívott és csak annyit mondott : – A szállodában beszélni akarok veled , nagyon fontos !

Én akit senki nem üdvözölt régi ismerésként  miért lettem egyszeriben ilyen fontos egy alezredes számára. Nem értettem. De gondolkodásra nem sok időm maradt, mivel a csomagjainkat felpakolták a kocsikra és elindultunk a városba. A 15 perces út alatt fejem olyan volt mint egy körhinta, egyfolytában forgott, mert annyi érdekes dolgot láttam , hogy nem győztem kapkodni ide-oda. Az autóink a Nemzeti Stadion szomszédságában a hotel előtt parkoltak le. Kiszállva az autóból, emberek, járművek nyüzsgő forgatagában találtam magamat. Mindenfelé száraz por, bűz, mocsok. Arra gondoltam , hogy ha ezt a feleségem látná még szomorúbb lenne és azt kérdeztem magamtól, hogy fogom én ezt kibírni  Kollégáink viszont akik már kilenc hónapja itt voltak, nagyon otthonosan érezték magukat, így megnyugtattam magamat, ha ők kibírtak akkor én is ki fogom bírni.

A hotel három szintes volt, tetején egy étteremmel. Két és három ágyas szobákat biztosítottak részünkre. Út közben már megbeszéltük Varga Győző kollégámmal, aki a csepeli kapitányság egyik főnyomozója volt, hogy együtt maradva kérünk egy két ágyas szobát. Az elosztáskor nekünk egy ablaktalan, de légkondicionálóval ellátott szoba jutott. Csomagjainkat lepakoltuk és átöltöztünk az egyenruháinkba, majd rögtön utána a parancsnokunk és két helyettese Pallagi Imre és Huszár András eligazítást tartottak nekünk. Pallagi Imre őrnagy a magyar csoport parancsnok helyetteseként utazott Kambodzsába  Szakmai tudása és emberi tulajdonságainak elismeréseként, körzeti rendőrfőnökként 104 település tartozott hozzá és 250 fős helyi rendőrség bizonyos szempontú irányítása és ellenőrzését végezte. Olyan területre került ahol szinte naponta voltak incidensek, de ennek ellenére a legveszélyesebb időszakban is kitartott és amikor a külföldi kollégái elhagyták a szolgálati helyüket a veszélyek miatt ő ott maradt a maroknyi magyar csoporttal együtt. Ezekkel a cselekedeteikkel, kivívták, mint a helyi emberek és az ENSZ elismerését egyaránt.

Elmondták az eddig szerzett tapasztalataikat, amik segítségünkre lehetnek majd a munkánk során. Közölték, hogy a napokban el fogják osztani a csoportot, hogy ki melyik szolgálati helyen fog majd dolgozni. Az eligazítás során, Doki többször rám nézett  Szeméből nyugodtság, határozottság sugárzott. Nagyon vártam már az újabb beszélgetést vele. Parancsnok rövidesen olvasta a neveket és a szolgálati helyeket, de magamat nem hallottam. Éppen szólni akartam amikor a doki nemet intett a fejével. Nem értettem ezt sem, valahogy olyan titokzatosnak tűntek a velem kapcsolatos dolgok. De rövidesen megtudtam az okát. Huszár András alias Doki, aki jelenleg az ORFK-BRFK Egészségügyi Szolgálatának vezetője megnyugtatott.

Ő azért utazott 18 órát a kocsijával, hogy lejöjjön a csoport fogadására és elém, mert neki rám van szüksége. Ő szintén elmondta, hogy ő az ország egyik legveszélyesebb tartományában dolgozik, ahol naponta vannak támadások és incidensek a vörösök a helyi kormány csapatok és az ENSZ alakulatok között. Ebben a tartományban van az ország nemzeti jelképe is Angkor Vat az őserdei romváros, amit a vörösök nagyon szeretnének megkaparintani. – Nem kötelező vállalnod ! – mondta, de ha igent mondasz, ígérem, olyan élményekben lesz részed amilyenről eddig még nem is álmodtál. Ő nagyon is jól tudta, hogy miért mondja ezt és nem sokára én is megértettem. Már az első pillantásra szimpatikus volt nekem a velem egy magasságú, szikár, lomha járású  kopaszodó szemüveges ember, de akkor még nem sejtettem, hogy egy életre összekovácsol majd minket az együtt eltöltött pár hónap és hogy mennyi soha vissza nem térő és el nem felejthető közös kalandban lesz majd részünk. András, 1991 őszén kapcsolódott be az előkészítő csoport munkájába, úgy hogy akkor még álmában sem gondolta, hogy utazni fog ı is Kambodzsába. Mint, rendőr orvos alezredes és igazságügyi orvosszakértő  őt a küldetés egészségügyi része érdekelte. A szervezéskor döntöttek, úgy hogy a csoportba orvosokra is szükség van, akik vállalják a veszélyeket és felügyelnek a kontingens egészségügyi állapotára.

A döntés megszületett és rajta kívül még három orvos utazott az ismeretlenbe. Ez az előrelátás a kiutazás után be is igazolódott Annak ellenére, hogy az ENSZ-nek volt egészségügyi szolgálata, a minőség attól függött, hogy melyik ország volt vele megbízva. A magyar rendőrök egy része hivatalosan az indiai egészségügyi zónához tartozott, aminek a minőségéről, szakmaiságáról, jobb ha nem beszélünk. Pallagi Imre, már a kiutazó csoport tagjaként javasolta Andrást, aki nem sokat gondolkodott a lehetőségen  sőt felkereste Szipola Gyulát, aki jó barátja és kollégája. Rövid párbeszéd során, el is döntötték, hogy rész vesznek a misszióban. Doki minden köntörfalazás nélkül megkérdezte Szipola doktort, – ” Van kedved jönni ? “. ” Van. Hová ?

” – válaszolta és máris teljes egyetértés volt közöttük. Úgy mint nálam, nála is a család volt a legnagyobb visszahúzó erő. De a pénzre minden családba szükség van. Nem is gondoltak akkor arra, hogy hányszor kerülnek majd közvetlen életveszélybe. Vállalták és mentek ! A száz fős magyar csoportból 70 fő jutott konszolidált körülmények közé, húszan kerültek a vörös khmerekhez közeli területre és tízen front közeli helyekre. András a tízek között volt és általa később én is. Sohasem az ENSZ erőket támadták közvetlenül, de akik kint teljesítettek szolgálatot, mindig ott voltak a tűzvonalban és amikor elkezdődtek a harcok, bármelyikőjüket eltalálhatta volna egy lövedék, vagy egy rakéta a házukat amiben laktak. Sokszor kellett az elaknásított területről menekülni helikopterrel, mint a jól ismert filmek amerikai katonái, csak a mi kezünkben nem fegyverek voltak, hanem görcs, mert úgy kapaszkodtunk a fogantyúkba.

Természetesen igent mondtam kérésének, így nekem már az első napon eldúlt a sorsom. Beosztották minden percünket. Megkaptuk a személyazonosító kártyánkat ( ID card ) a számunkkal együtt. A második napon már kora reggel az ausztrálok táborában voltunk, ahol ROOS tábornok, a Kambodzsában állomásozó rendőri erők főparancsnoka köszöntött bennünket, újoncokat  A délután folyamán az új-zélandi katonák látványos bemutató keretén belül bemutatták, hogy mit kell tennünk akkor ha esetleg elaknásított területre tévednénk. Bemutatták az országban használatos aknák és robbanóeszközök sokaságát. Még a hideg is kirázott amikor a balesetek alkalmával készült fotó albumokat néztem. A hazai rendőr munkám során is láttam szörnyűségeket  de amik itt történtek azok túl tettek azokon. Elmondták, hogy itt semmi sem lehetetlen, ezért fel kell készülnünk a legrosszabbra is. Lehet, hogy az a terület ahol 10 perce áthaladtunk, vissza felé már el van aknásítva  A vörösök vadásznak az ENSZ alkalmazottakra, ezért minden pillanatban ébernek kell lennünk és minden gyanús, a megszokottól eltérő legapróbb jelre is figyelnünk kell. Az életünk függhet tőle  Ismét megkérdeztem magamtól, hogy mit is keresek én itt, miért nem vagyok otthon a szeretteimmel. De nem hagytak minket még gondolkodni sem.

Nagyon feszített volt az iram, mert mielőbb ki akartak minket helyezni a szolgálati helyünkre. Az átállási időre valóban nagy szükség volt. A hat óra időeltolódás miatt előre mentünk az időben  Furcsa volt belegondolni abba, hogy amikor otthon lefekvéshez készülődnek az emberek, mi akkor kelünk fel. A szervezetünk még nem az ázsiai időszámítás szerint működött és ezért nappal fáradtak voltunk éjszaka meg nem jött álom a szemünkre. Győzővel nagyon jól megértettük egymást. Már tudtuk, hogy nem egy helyre kerülünk. İt a fővárostól nem messze , Kompong Szpıbe vezényelték. Ott is maradt a misszió végéig. Egy melegszívű, család centrikus  jó humorú, gyors észjárású igaz barátra találtam benne. Ilyen messze a családtól szükség is volt ilyen emberekre. Ennek volt egy másik jelentősége is, számíthattunk mindenbe a másikra. Ismertük egymás múltját, jelenét, örömét és bánatát, gondolatait, vágyait.

Nem lehettek titkaink egymás előtt  hiszen ugyan azt éltük át minden egytől- egyig. Ő is mint én szerette volna megosztani azt otthon maradtakkal mind azt amit tapasztaltunk.

Magyar Tamás

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*