Útban Kambodzsába 2.rész

Csak később tudtam meg, hogy feleségem megvette a reptéren a Zsaru magazin legfrissebb számát, melyben hivatalosan is bejelentették a magyar rendőrök elleni kambodzsai támadást. Sírva olvasta végig, hiszen eddig csak jókat hallott Kambodzsáról.

De már nem lehetett mit tenni. A gépünk akkor landolt Frankfurt repülőterén. Életem első repülőútja volt. Az amúgy is rossz lelkiállapotom, a búcsúzás átélt élménye, na és persze a repülés izgalma, megtette a hatását, mert a sok finomságból, amit a repülőn kaptunk egy falatot sem tudtam enni, és még hátra volt egy közel 15 órás repülőút, Bangkokon kereszttől, Phnom Penhig. Alig vártam, hogy leszálljunk. Felkészülve az esetleges rosszullétre, időben bevettem a tablettákat és így az út felét átaludtam. Gyorsabban megérkeztünk mint amire számítottam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy én aki hosszabb időre soha nem hagytam el a családomat, most egyszeriben a föld egyik távoli részére repülök, ahonnan nem akkor térhetek vissza szeretteimhez amikor én akarom, hanem majd ha parancsot kapok rá. Be kellett látnom, hogy attól a perctől kezdve, amikor aláírtam a nyilatkozatokat, e nagy világszervezet gondolkodás nélküli parancs végrehajtója lettem. Belénk sulykolták a törvénypontokat.

Mi egy egész országot a magyar rendőrséget képviseljük egy nemzetközi akcióban, magyar címerrel a karunkon, így ha bármi rosszat cselekszünk, nem csak magunkat, de az országunkat is lejáratjuk. A sok nemzetiségű katona és rendőr között én nem Magyar Tamás voltam, hanem egy magyar rendőr, akinek az azonosító száma 28713. Ez rajta volt egy fényképes igazolványon a nevemmel, beosztásommal, rangommal, vércsoportommal és az aláírásommal együtt. A hát oldalán pedig egy több nyelvű felirat,hogy aki ezt a kártyát felmutatja, annak mindenféle elsőbbsége van másokkal szemben a munkavégzése során, mert ő ENSZ alkalmazott.

A kártyák színe is különbözött egymástól. Más színű volt a katonáknak, rendőröknek és civileknek. Erre azért volt szükség, mert sok helyi lakos még olvasni sem tudott, de a színeket meg tudta különböztetni. Erre az időszakra, diplomata útlevelet kaptunk, melynek előnyét a misszió alatt több esetben volt szerencsém tapasztalni. A felszerelésem, kivéve a magyar rendőri egyenruhát, az ENSZ megkülönböztető jeleit hordozta. A mindenki által ismert világoskék barrett sapka, rajta a fehér alapon , arany címeres jelvénnyel, a trópusi egyenruhák, a magas szárú bolíviai bakancs, a rang jelzések, kitetőzik, a felkarunkon viselt rendőri karszalag a UN CIVPOL felirattal, melyet a nap 24 órájában viselnünk kellett.

Fegyvert csak az ENSZ katonák viselhettek. Mi rendőrök csak gumibotot , bilincset és könnygáz sprayt kaptunk, amit persze elő sem vettünk. A kontingens részére kiküldött géppisztolyok és Jerikó típusú marokfegyverek sem kerültek elő a lelakatolt vasládákból, így a többi ország rendőreivel együtt , fegyvertelenül végeztük a munkánkat, mint ENSZ békefenetartók és rendőrei megfigyelek.Kiutazásunk előtt, sokféle okiratot, nyilatkozatot aláírattak velünk. A titoktartási fogadalmat a missziós feladatunkkal kapcsolatban. Egy másik nyilatkozatot, melyben saját felelősségemre, önként vállalom a megbízatást, így az esetleges halálom esetén, senkit nem terhel majd felelősség. Kihangsúlyozták, hogy ez egy zsoldos feladat, tehát fizetnek azért, amiért az életemet kockáztatom. A harmadik nyilatkozat, melyben maximálisan
elfogadjuk és mindenkor betartjuk és másokkal is betartatjuk az ENSZ által előírt szabályokat , előírásokat és magas követelményeket.

Magatartásunkkal tilos volt az ENSZ és a magyar rendőrség hírnevének csorbítása. Aláírásunkkal mind ezt hitelesítve, teljesen elkötelezetté váltunk és nem lehetett mellé beszélni. Az esetleges törvényszegőket, szabálysértőket a kivizsgálás után azonnal kivonták az ENSZ kötelékéből és a legrövidebb időn belül, saját költségén, haza küldték. Ezért is törekedett mindenki arra, hogy ezt a lehetőséget, ami nem sok embernek lett megadatva, ne veszítse el saját oktalansága miatt.
Sajnos így is voltak kihágások, melyeknek meg is lettek a következményei. Parancsnokunk, Boda József, akkor még rendőr alezredes, az ORFK beavatkozó csoportjának egyik parancsnoka volt.

Alacsony termete ellenére a keménység, határozottság, fegyelmezettség mintaképe lehetne és úgy érzem lett is, minden rendőr számára. Ilyen emberre tényleg illik az a szólás, hogy ” kicsi a bors , de erős “. Szerintem jobb, alkalmasabb vezetőt nem is találhattak volna erre a felelősségteljes feladatra. Utasításait mindig átgondoltan, megalapozottan és határozottan adta ki, soha nem is vonta azokat kétségbe. Helyetteseit, akik a mi tartományi parancsnokaink voltak, összefogta és kiválóan irányította. Állandóan éreztük a jelenlétét. Ha valakinek problémája volt, bátran fordulhatott hozzá, személyes ügyként kezelte és meg is találta arra a megoldást. Jól megszervezte az átcsoportosításokat is.

Felelősségre vonta a szabálysértőket, de nem maradt el a dicséretekben sem. Nem tett rangbeli különbségeket és így mint egy nagy családdá kovácsolta össze a száz magyar rendőrt. Fáradhatatlanul végezte a munkáját, mindenhol ott volt ahol szükségét érezték. Az országban nagyon veszélyes volt a közlekedés, de İ rendszeresen körbejárta a tartományokat, ahol magyarok dolgoztak. Meghallgatta mindenki búját-bánatát és a lehető legrövidebb időn belül orvosolta azt. Agya olyan volt mint egy komputer, soha nem felejtett el semmit, se jót se rosszat. Én hiába vagyok magasabb nála, mindig fel fogok nézni rá. Sok vezetı tanulhatna és példát vehetne jelleméből. Ilyen parancsnok élén repültem az ismeretlen új világ felé, hogy végre hajtsam a rám kiszabott feladatokat. Réveteg álmodozó gondolataimból egy hang riasztott fel :
– Kérem az öveket becsatolni, rövidesen megkezdjük a leszállást Bangkok nemzetközi repülőterére.

Hirtelen visszatértem a valóságba. Hát még is igaz, nem csak álmodtam ezt az egészet. Tizenöt órával az indulásunk után itt vagyok a világ másik végén, ahova hajnalban érkeztünk. Gyermekeim már javában alszanak, feleségem aggódva, gondolataiba merülve, imádkozik értem, hogy szerencsésen megérkezzem, ne hogy valami baj történjen. Biztosan nem jön a szemére álom, neki , aki otthon maradt három gyermekkel, a napi gondokkal, problémákkal, melyeket ezentúl egyedből kell megoldania. Körül néztem és láttam, hogy kollégáimnak is hasonló gondolatok járhatnak az eszükbe. Ki a feleségét, menyasszonyát, barátnőjét, családját, gyermekeit hagyta magára a pénzszerzés, kalandvágy, elismerés és ki tudja még mi miatt. De a cél közös volt helytállni, túlélni, hazatérni és ezt tudta mindenki. A kint töltött idő alatt életre szóló barátságok köttettek meg. Idegen emberek találtak igaz barátokra, kortól, rangtól, beosztástól függetlenül és az ” egy mindenkiért, mindenki egyért ” szellemben éltünk. Az egymásra utaltság feloldott minden korlátot. Olyanok voltunk mint akik réges-régen ismerik egymást, mint egy nagy család………….

Ekkor felsüvítettek a kerekek és a nagy gép méltóságteljesen landolt a kifutópályán. Az utasok elkezdtek tapsolni, ezzel köszönték meg a pilótának a probléma mentes utat és a zökkenő mentes földet érést. Megérkeztünk Bangkokba, Thaiföld fővárosába, dél-kelet ázsiai metropolisába. Az igaz a tranzit várót nem hagyhattuk el, de ami ott fogadott bennünket, hát, tágra nyílt a szemem. A repülőtér egy hatalmas , öt szintes épület rendszer. A gépünk az 1-es terminálhoz érkezett. A ferihegyi repülőtér ennek kb. egy harmada. Mellette akkor épült a 2-es terminál, amit azóta át is adtak és megkezdték a 3-as számú terminál építését is, mivel a felmérések szerint az ezred fordulóra az első kettő befogadóképessége nem lesz elegendő. Próbáltam megszámolni, hogy egy bizonyos időn belül, hány repülő száll le és fel. Csúcsidőben 30 másodpercenként, de átlagban 3-5 percenként lehet számolni egy repülőt. Elfordul olyan is, hogy az érkező gépek ott kőröznek a város felett, mert a reptér zsúfoltsága miatt nem kapnak leszállási engedélyt. De nem csak kívülről zsúfolt, belülről is. Nyüzsgő tömeggel találkozik az ideutazó.

A világ minden tájáról érkezett emberek kavalkádja és az idegen nyelvek összevisszasága fogadott bennünket. Jönnek-mennek, nézelődnek, vásárolnak és várják gépük indulását. Itt aztán nem lehet unatkozni, van látni való bőven. Az elárusító helyek zsúfolásig vannak különféle árukkal és borsos árakkal. A sok turista itt költi el a maradék pénzét. Ezt kihasználva a kereskedők annyiért adják az árujukat amennyiért csak akarják, mert úgy is megveszik. Az itteni árak a belföldihez képest, kb. ötször nagyobbak. Számomra álomszerűnek tűnt ez az egész. Én , aki Várpalotán, ebben a Veszprém megyei szürke, bányától, gyáraktól bűzös levegőjű kisvárosban a Bakony lábánál, éltem le életem 30 évét, egyszeriben belecsöppenek egy ilyen világba, amilyet eddig csak filmeken láttam. Egy valami viszont már akkor is nagyon bántott, hogy ezt a sok szép látnivalót nem oszthatom meg a családommal. Ez az érzés végig kísért egész utamon. Már akkor elhatároztam, hogy addig nem nyugszom míg őket is el nem juttatom ebbe a világba. Ezen azóta már túl vagyunk, mert feleségem és két lányom, három hónapot töltöttek el velem Thaiföldön és Kambodzsában, 1995 elején. De addig is amikor csak időm engedte, levelek hosszú sorában közvetítettem nekik mindent, amit érzékszerveim tapasztaltak. Szineket, ízeket, illatokat és a tapasztalataimat az átélt élményeket. Nem akartam kihagyni őket semmiből.

Bangkokból sikerült hírt adni magamról. Tudtam, hogy a családom nagyon várja már. Ez egy kis megnyugvás volt számunkra. Öt órás várakozás után indult velünk a gép Kambodzsa fővárosába Phnom Penhbe. Felszállva verőfényes napsütésben láthattuk az alattunk elterülő hatalmas várost Bangkokot. Félelmetes és még is szép volt a 40 emeletes toronyházaival, a 4-8 sávos útjain hömpölygő forgalommal, a Csaoprajaval, a várost kettészelő nagy folyóval, a kis csatornákkal, melyek mint egy érhálózat szabdalják szét a várost, a királyi palotával, melynek arany kupolái szikráztak a napsugaraitól, a füstöt okádó gyárkéményekkel, amik a multinacionális cégek szennyét terítették szét az égbolton. Ezzel a képpel búcsúztam ettől az óriási metropolistól. Rövidesen elértük a tengerpartot, majd ennek vonalát követve léptük át az országhatár légterét. Alattunk amerre csak a szemem ellátott, zöldellő összefüggő dzsungelt láttam. Szívem nagyokat dobbant. Gyermekkoromban mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer eljuthassak egy ilyen helyre. Kedvenc olvasmányaim közé tartoztak, Molnár Gábor útikönyvei, melyek Brazília őserdőiben íródtak. Úgy éreztem az álmom most valóra válik, de hirtelen megváltozott a táj.

Az erdők és a hegyek eltűntek és az Afrikából ismert szavannás vidék tárult a szemem elé, amerre csak elláttam. Gátakkal, vizesárkokkal körülvett rizsföldek, kókuszpálma ligetek, fából, háncsból, pálmalevélből összetákolt viskók, a poros utakon ténfergő fekete bivalyok és elvétve emberek. Ez a kép egészen Phnom Penhig tartott. Gépünk pilótája közölte, hogy rövidesen landolunk a fővárosba és ekkor a távolba feltűnt egy nagyobb település, sok házzal, négy nagy folyó találkozásánál. Nem akartam hinni a szememnek. Ez lenne a főváros. Nálunk egy megyeszékhely nagyobbnak tűnik. Bevallom nem volt valami bizalomgerjesztő.Azt kérdeztem magamtól, hogy mit is keresek én itt. Válaszra viszont már nem maradt időm , mert a gép nagyot zökkenve landolt a kifutópályán. 1993 március 4.-én, délelőtt 10 óra 45 perckor léptem először Kambodzsa földjére. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a lépés teljesen megváltoztatja majd a jövőnket. Hová is kerültél ? – tettem fel magamnak a kérdést és gondolatban gyorsan felidéztem az általam tanultakat. Foly köv…….

Magyar Tamás

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*