Rendőr voltam Kambodzsában 1.rész

Miért és hogyan lettem az ENSZ-misszió tagja? Fél éves rendőr voltam akkor , amikor először hallottam , hogy önkénteseket toboroznak az első magyar ENSZ misszió kontingensébe egy Kambodzsai küldetéshez. Minden lehetséges információt beszereztem ezzel kapcsolatba és egyre erősödött bennem az a tudat, hogy nekem is részt kellene vennem. De sajnos be kellett látnom,hogy a fél éves rendőri múltammal, nem sok esélyem lehet, így csak az érdeklődés szintjéig jutottam el. Nagyon vonzott a beígért napidíj is a 140 dollár. Viszont ott volt a másik oldalon, a családommal szemben érzett felelősségtudat, hogy nem hagyhatom magukra őket. Így fájó szívvel de lemondtam erről az általam elérhetetlennek látszó lehetőségről. Nagy örömmel vettem, hogy az amerikai hírújság lehetőséget adott számomra, hogy történetemet és tapasztalataimat megoszthassam az olvasókkal, mert végül is rendőr voltam Kambodzsában.

A száz magyar rendőr elindult az ismeretlenbe és bevallom belsőmben egyfajta irigységet éreztem irántuk, mert valami belső hang egyre csak azt súgta, hogy nekem ott lenne a helyem közöttük. A nagy hírverés után hónapokig nem hallottam hírt a kinti kollégákról. Sem a sajtóból, sem más médiákból, így napirendre térve a dolog felett, végeztem tovább a
megszokott munkámat. 1992 októberében, tehát öt hónappal később, egy véletlen folytán, budapesti kollégámtól értesültem a hírről, mely szerint újabb csoportot válogatnak ki. Akkor viszont még nem tudtam, hogy ez csak 25 rendőrnek jelent majd kiutazást. Újból elindult bennem az a megmagyarázhatatlan késztetés, hogy nekem ki kell jutnom. Feleségemet naponta ostoroztam ezzel az elképzeléssel. A barátainknak, családunk tagjainak erről beszéltem, mert kíváncsi voltam a véleményükre. Olvastam a könyveket és ami információt csak lehetett begyűjtöttem Kambodzsáról és dél-kelet Ázsiáról, erről a magyar ember számára távoli és ismeretlen világról.

Most már tudom, ennyi év után, hogy ez nagyon is tudatos volt részemről. Akkor mindenki bolondnak nézett. Volt aki megvetéssel kezelt és azt hozták fel ellenérvként, hogy nem is szeretem a családomat és képes lennék itt hagyni Őket, csak azért , hogy világot láthassak. Akkoriban az anyagiak terén is nagyon szűkösen álltunk, így azon gondolkodtam, hogyha ez sikerülne, megoldaná az anyagi problémáinkat is. Érdekes módon az meg sem fordult a fejemben, hogy ez veszélyes lehet a családom és a saját életemre is. Szinte elvakított a lehetőség és csak ez járt az eszemben. Feleségem ismert tudta, hogy kitartó, elszánt vagyok és amit teszek azt a İ értük, a családomért teszem. Titkon viszont bizakodott, hogy úgy sem sikerülhet, okulva az első próbálkozásomból, biztosan nem felelek meg most sem a feltételeknek. Mivel egyedül
nem volt jogom és nem is akartam dönteni, az igaz, hogy türelmetlenül, de vártam a döntését. Sok átbeszélgetett éjszaka árán végül is beleegyezett abba, hogy próbáljam meg.

Akkor még sem İ, sem én nem tudhattuk, hogy mit vállalunk fel ezzel a döntésünkkel.1992 november elején a szolgálati utat megkerülve, közvetlenül fordultam az ORFK személyügyi főosztálya felé, azzal a kéréssel, hogy adjanak lehetőséget arra, hogy a válogatáson részt vehessek. Közölték velem, hogy ezt a csoportot különös gonddal fogják kiválogatni, mert voltak kollégák akik nem teljesítették megfelelően a rájuk kiszabott feladatokat illetve nem feleltek meg az ENSZ elvárásainak. Helyüket olyan rendőrökkel kívánják betölteni, akik maximálisan megfelelnek az azóta megszigorított feltételeknek. Rendelkezésemre bocsájtottak minden lehetséges információt, melyeket most visszafogottabban kezeltem. Kevesebbet beszéltem az ismerőseimnek, kollégáimnak. Nem akartam ismét szégyenbe maradni, így a lépéseimről a tervekről csak a feleségem tudott mindent.

Az első válogatáskor a nyelvtudást, beszélgetés alapján mérték fel, holott ez volt a legalapvetőbb szempont , ami kell egy nemzetközi misszióban való részvételhez, ahol az angol a kommunikációs nyelv. Ebből sajnos később származtak problémák a kinti munkavégzés során, ezért is határozott úgy a rendőri vezetés , hogy a következő válogatásra, csak olyanok jelentkezhetnek, akik rendelkeznek érvényes nyelvvizsga bizonyítvánnyal. 1993 február 5.-e volt az utolsó határidő a jelentkezések leadására. Tehát volt négy hónapom, hogy megtanuljak minimum alapfokon és sikeres vizsgát tegyek. Mivel azt a bátorítást kaptam, hogy amennyiben megszerzem a bizonyítványt, nagy esélyem van
bejutni a válogatásra, nem volt kérdéses számomra a következő lépés.

Az orvosi és pszichológiai vizsgálatra, bárki elmehetett, aki akart. Ezen túljutva, a jelentkezési lapom már ott volt a többi között, de még mindig hiányzott egy láncszem. A nyelvvizsga bizonyítvány. Munkahelyemen senki nem tudott határozott tervemrıl és mivel nem volt beszámolási kötelezettségem a főnökeim felé, így ezt is kihasználtam.
A szétküldött körlevélben az állt, hogy a közvetlen munkahelyi vezető nem akadályozhatja meg a jelentkezési szándékot, mert az egész ügy a személyügyi főosztály alá tartozik és ők dönthetnek mindenben. Ez alatt a négy hónap alatt munkám, családfenetartói szerepem és természetesen az apai, férji kötelezettségeim mellett, minden időmet a nyelvtanulásnak szenteltem. Éreztem és tudtam, hogy a négy hónap igen kevés, de mindvégig ott lebegett a szemem előtt, talán pont ezen múlik kijutásom és ha már elkezdtem nem adhatom fel.

Nagyon nehéz volt ez az időszak. De ami ezután következett az túltett mindenen. A hírek, amik időközben Kambodzsából érkeztek, igen pozitívak voltak, igy sok kollégám jelentkezett Veszprém megyéből is a válogatásra. A nyelvvizsga időpontját február 5.-re tűzték ki. Ezen a napon lehetett leadni utoljára a jelentkezéseket is. Erre az egy napra és egy lapra kellett feltennem mindent. Nagyon szeretek pókerezni, de most tudtam, itt nem lehet blöffölni. Itt vagy tudok vagy nem, ez nem hazárdjáték, ezen a jövőnk múlhat. Az iskolai éveim alatt soha nem éreztem ambíciót a nyelvtanuláshoz, az igaz hogy csak orosz nyelvet tanultam és azt is kényszerből. De most tudtam, bizonyítanom kell, mert ezen áll vagy bukik minden.
Értesítettem az illetékeseket a vizsga időpontjáról, de mivel igen pozitívan álltak hozzá az ügyemhez és látták elszántságomat, egy nagy adag önbizalmat kaptam és sikeresen levizsgáztam. Még az nap elküldtem faxon a bizonyítványomat, amit csatoltak a személyi anyagomhoz. Azt a választ kaptam, hogy egy hét múlva értesítenek a döntésükről. Nagyon hosszú volt ez az egy hét. Állandóan az foglalkoztatott, hogy sikerül vagy nem. Feleségem, szegény csak vigasztalni tudott sé azt mondogatta, hogy,
– Te mindent megtettél, most már igazán nem rajtad múlik.

De már így is érezte, hogy ennek így kell lennie és innen nincsen visszaút. Viszont még az indulásom napján sem fogta fel, hogy elmegyek és ki tudja, hogy látjuk e még valaha egymást. Az igaz ilyen fel sem merült bennünk, mert nem tudtuk, hogy mire is vállalkoztam valójában.

Eljött a várva-várt nap, amikor a kapitányom közölte velem a hírt, hogy felvezényeltek Budapestre. Megfeleltem a követelményeknek és 40 társammal együtt részt veszek az egy hetes kiképzésen, melynek végén eldől majd, hogy ki lesz az a 25 szerencsés aki, március 3.-án repülőre száll és elindul Kambodzsába. A hír futótűzként terjedt el a kapitányságon. Sokan el sem akarták hinni. Feleségem vegyes érzelmekkel fogadott, maga sem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen, örömében vagy bánatában. Hónapokkal később értettem meg igazán, mit is jelentett ez akkor. Nagyon büszke vagyok rá, mert İ ugyan olyan keményen helytállt idehaza, mint én kint Kambodzsában. İ ugyan úgy megérdemli azt az elismerést, mint amit én kaptam az ENSZ rendőri munkámért. Elutaztam egy hétre Budapestre. Már ez is nehéz volt, mert a katonai szolgálatomon kívül, soha nem voltam a családomtól távol két napnál hosszabb időre. Bármennyire lefoglalták minden percünket, a napok lassan vánszorogtak. Hirek, információk halmazát tömték belénk, a már kint szerzett tapasztalatok alapján.

Mindenre kiterjedően kaptunk harcászati, térképészeti, egészségügyi, rádiózási, nyelvi, rendőri megfigyelői és trópusi kiképzést. Igyekeztem mindent rögzíteni az agyamban, mert nem lehetett tudni, ha kijutok mire lesz majd szükségem. Folyamatosan váltották egymást az előadók, de én egyre csak a szombatot vártam, amikor is Boda József rendőr alezredes a magyar kontingens parancsnoka kimondja az igent vagy a nemet. Úgy éreztem mindenki figyel mindenkit. Az előadók minket, mi egymást. Méregettük , hogy ki miért van itt, mit tudhat többet nálam, mi a szakterülete, milyen összeköttetése lehet a felsőbb körökkel, ki lehet a patrónusa. Közölték velünk, hogy a rostán fennmaradt 30 rendőrből, 5 tartalék lesz és 25 utazhat majd. De még hátra volt egy személyes négyszemközti beszélgetés a parancsnokkal. Erre azért
volt szükség, mert meg akart ismerni bennünket egyenként és különböző kérdéseket feltéve, dönteni az alkalmasságunkról.

Én abban az időben szakállt viseltem. Mikor először találkoztam a parancsnokkal, aki rosszallóan nézett rám és közölte, hogy a kontingensben ez nem megengedett. Nagyon ideges lettem, arra gondolva, hogy most szereztem egy rossz pontot magamnak. Hogy ellensúlyozzam a helyzetet, gondolkodás nélkül, két percen belül leborotváltam. Mikor észrevette a változást, nem szólt semmit, de éreztem, hogy visszanyertem a bizalmát. Amikor elbeszélgetésre került a sor és ott ültem vele szemben, megjegyezte, hogy ő a tettek embere. Nem szereti a sok beszédet és aki vele együtt akar dolgozni, annak érteni kell a legapróbb mozdulatokból és megnyilatkozásokból. Később miután jobban megismertem, megértettem, hogy mit is akart ezzel mondani. Nagyon közvetlen volt velem szemben és ez egy kicsit oldotta a feszültséget bennem.
Megkérdezte, hogy miért akarok kijutni Kambodzsába. Volt tíz percem arra, hogy elmondjam az életem történetét, azt, hogy mit tettem azért, amíg eljutottam ide és természetesen nem hagytam ki a családi és anyagi helyzetünket sem. Nem szépítettem a dolgokat. Éreztem, hogy İ nagyon jó emberismerő és még véletlenül sem szabad olyat mondanom, aminek nincsen megfelelő alapja. A beszélgetés végén amikor kimentem, egyfajta megkönnyebbülést éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy most már aztán tényleg meg tettem mindent ami tőlem tellett.

A parancsnok kialakította rólunk a véleményét, majd közölte a rendőri vezetéssel. Kialakult a végső lista. A felolvasottak egyenként felálltak és úgy kellett maradniuk. Én szinte alig hallottam a neveket, csak számoltam magamban. A húszas számnál már nyelni alig bírtam és a szívem a torkomban dobogott. A huszonegy, huszonkettő. Őrülten kavargott bennem minden, szédültem, a kezem remegett. Ekkor elhangzott a 23-as szám és a nevem : Magyar Tamás rendőr törzsőrmester. Hát még is csak sikerült ! Remegő lábakkal felálltam és kimondtam a ” Vállalom ” szót. Erre azért volt szükség, mert előtte pár órával jelentették be, hogy az elmúlt napokban jött a hír, mely szerint az egyik kambodzsai falút megtámadták a vörös khmerek és azt a házat is támadás érte, ahol négy magyar rendőr lakott. Közülük senki nem sérült meg, mert kettő szabadságon volt, kettőt pedig a helybéliek elbújtattak az őserdőbe, így túlélték a támadást, melyben sok helyi lakos
meghalt.

Meglepett minket a hír, hiszen eddig csak jó hírek érkeztek kintről. Még visszaléphettem volna, meg volt rá a lehetőségem. De én vállaltam, mert vállalnom kellett. Sokszor feltettem már magamnak azóta a kérdést, hogy helyesen döntöttem e akkor, de a mai napig nem tudok erre válaszolni. Akkor , abban a pillanatban igenis azt éreztem, hogy igy kell cselekednem. A névsorolvasás után a rendőrség vezetői gratuláltak nekünk, majd rövidesen vittek
bennünket az ellátó központba a felszereléseinkért. Mindenkinek névre szólóan össze volt készítve az utazó felszerelése. Felpróbáltunk mindent, majd gondosan becsomagoltuk egy hatalmas hátizsákba. Feleségem aggódva várt haza és amikor meglátott a hátizsákkal a hátamon már tudta, hogy itt már İ nem dönthet, de azért feltette nekem a kérdést :
– Ha most azt kérném tőled, hogy maradjál, akkor itthon maradnál ?

Igazán nem is tudtam ,hogy mit is válaszoljak erre a kérdésre. Csak annyit tudtam mondani, hogyha már kiválasztott lettem a sok rendőr közül, mennem kell. Az érzéseim viszont nagyon vegyesek voltak, elhatalmasodott bennem a büszkeség, a dicsőségvágya vakká tett, pedig ott volt a családom. De éreztem, hogy meg kell és meg is tudom csinálni amit most felvállaltam. Egyszer majd az unokáim is büszkén emlékezhetnek majd vissza ezekre a pillanatokra. Munkahelyemen is nagyon várta mindenki, hogy milyen hírrel térek majd haza. Ezért miután hazajöttem, felöltöztem az
ENSZ egyenruhába és úgy mentem be a kapitányságra. Ahogy beléptem az ajtón, már rögtön tudták, hogy sikerült és utazom Kambodzsába. Körbe álltak, gratuláltak, volt aki félrevonulva szúrós pillantásokkal méregetett, én tudtam, hogy miért. Pedig nekik is ott volt a lehetőség, úgy mint nekem, de nem bíztak önmagukban, a saját képességeikben, és
most azon gondolkoztak, hogy nekem miért sikerülhetett, holott ők már régebb óta dolgoztak a cégnél, sokkal tapasztaltabbak voltak nálam. Ők voltak azok, akik gúnyos megjegyzésekkel illettek, kinevettek és naivnak neveztek, amikor beadtam a jelentkezési kérelmemet.

De milyen érdekes az élet, Veszprém megyéből a sok jelentkező közül, egyedül nekem sikerült kijutnom ebbe a misszióba.
Kapitányom is gratulált és ellátott különböző jó tanácsokkal. Kihangsúlyozta azt , hogyha már nekem megadatott ez a nagy lehetőség, használjam ki maximálisan és nemzetközi tapasztalatokat gyűjtve, fejlesszem tudásomat a bűnüldözés területén. Az elutazás előtti utolsó napokat, az indulás előtti búcsú pillanatait szinte nem lehet szavakkal leírni. A tudat, hogy 12 ezer kilométerre leszünk egymástól, lelkileg teljesen összezavart mindkettőnket. Nem tudtuk mit hoz majd a jövő.

Elérkezett az indulás pillanata. A csókok, ölelések és fogadalmak özöne. Az utolsó integetés, szeretetteljes pillantás, könnyek, kényszeredett mosoly az arcokon. A ” ki tudja látjuk e még valaha egymást az életben ” gondolatok. A nagy gép pedig könyörtelenül felszállt velünk a magasba, ott hagyva egyre gyorsabban távolodó szeretteinket.

Mindenki magába zárkózva azon tűnődött, hogy mi is lesz ezután, hiszen nem maradt más számunkra, csak a sok családi fénykép, a családi körben eltöltött, szerelmes intim percek emléke és az utolsó pillantás, melyben az volt :
– Szeretünk nagyon ! Visszavárunk ! Szükségünk van Rád ! Gyere vissza hozzánk ! A történetet folytatjuk….

Magyar Tamás

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*