Hatalmas a migráció a városokból-vidékre

A vegyész végzettségű Silvia Barcenilla majdnem egy éven át tartó sikertelen álláskeresés után döntött úgy, hogy maga mögött hagyja Madridot, ahol a lakosság egynegyede állástalan, és életmódjának gyökeres átalakítására használja fel a válság okozta gazdasági nehézségeket. Márciusban összecsomagolt, és elindult nyugat felé. Alig két és fél óra múlva már az ország délnyugati részén fekvő Villanueva de la Vera utcáit szelte autójával. A nő egyike azoknak a spanyoloknak, akik a krízis hatására apró falvak felé vették az irányt, hogy a természetbe visszatérve önálló vállalkozásokba vágjanak bele, vagy tervekbe és ötletekbe merülve kezdjenek új életet.

Két hónap sem telt bele, és Barcenilla már egy hajdan mezőgazdasági célokra használt területen létesített szabadidőközpontban dolgozott. Két hálószobás lakást bérelt havi 200 euróért, töredékéért annak az összegnek, amelyet a fővárosban kérnének ugyanezért az apartmanért. “Ha találtam volna jó munkát Madridban, fel sem merült volna bennem a vidékre költözés gondolata, de most egyetlen ésszerű okot sem látok arra, hogy visszamenjek” – idézte őt a The New York Times című lap.


Bármennyire személyes döntés vezérelte is, vidékre költözésével részese lett annak az egyre nagyobb méreteket öltő társadalmi változásnak, amelyet a spanyol szociológusok vidékiesedésnek neveznek. Az ellenvárosiasodás fogalma azt a fordított irányú migrációt jelöli, amelynek során a nagyvárosok lakói az urbanizáció miatt kiüresedett vidéki területekre költöznek. A mozgalom fokozatosan kezdett kiépülni, ám a spanyol gazdasági válság hatására jelentősen felerősödött, új életet és vállalkozó szellemet lehelve néhány, szinte teljesen elnéptelenedett régióba.

A válság csak még népszerűbbé tette a vidékre vándorlást
“A vidékiesedés már a válság előtt megkezdődött, mivel az internet lehetővé tette, hogy az emberek bárhonnan dolgozhassanak, ám a gazdasági nehézségek most még vonzóbbá teszik ezt az életmódot” – mutatott rá Carles Feixa, a Lleidai Egyetem szociál-antropológia professzora. Elmondása szerint a mozgalom nagyságát nehéz meghatározni, részben azért, mert az újonnan vidékre költözők jelentős része nem bajlódik a hivatalos lakcímváltoztatással. Annyi azonban bizonyos, hogy a százezer főnél nagyobb lakosságú spanyol városok növekedése megtorpant a közelmúltban, míg a kevesebb mint ezres lélekszámú falvaknál leállt a zsugorodás. A vidékre vándorlók egy része saját szülőfalujába tér vissza, vagy a családi gyökereket keresi, hogy az üresen hagyott családi ingatlanokban kezdjen új életet.

Sokan közülük ragaszkodnak ahhoz, hogy a városból való kivonulás tulajdonképpen életmódbeli döntés, nem pedig a gazdasági nehézségek diktálta kényszerű lépés. Villanueva környékén például nemrég művészek, köztük grafikus tervezők, zenészek, szobrászok alkotta pazar közösség ütötte fel a fejét. Néhányan közülük régi mezőgazdasági épületeket vettek kezelésbe, amelyekben egykor dohányt és paprikát szárítottak, míg mások egész házsorokat, illetve elhagyatott falucskákat vásároltak fel.

Luis Álvarez három évvel ezelőtt kezdett házakat vásárolni a Villanuevára néző Gredos-hegység egyik apró falujában abból a pénzből, amelyet családja cipővállalkozásából örökölt. A kiszemelt épületek mintegy hatvan évig üresen álltak, ezért detektív módjára kellett felkutatnia az egykori tulajdonosok leszármazottjait. A már megszerzett mintegy tucat ingatlan egyikéért nem kevesebb mint 15 potenciális tulajdonossal lépett kapcsolatba Spanyolországban, Franciaországban és Argentínában. “Majdnem két évembe telt, hogy felkutassam a családot, és nyélbe üssem az eladási szerződést” – mondta.

A dolgok változnak, az emlékek életre kelnek
Álvarez célja, hogy olyan közösséget hozzon létre a faluban, amelynek “tagjai egészséges életfilozófiában osztoznak”. Reményei szerint vállalkozása idővel gyümölcsöző lesz, ezért nem hajlandó elárulni a parányi “földi paradicsom” pontos koordinátáit, nehogy más befektetőket is odavonzzon, mielőtt felvásárolná az összes ingatlant.

“Ötven évvel ezelőtt egy spanyol faluban született fiútól még azt várták, hogy a nagyvárosban akar majd szerencsét próbálni – húzta alá. – A dolgok azonban változnak, én pedig a folyamat élén akarok állni.” A mozgalom már másokat is magával ragadott. Tavaly októberben 15 előadóművész megalapította a Toribio cirkuszi társulatot Villanueva egykori nyilvános tánctermében, amely 22 éve nem nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt. Idén szeptemberben azonban már fesztivált rendeztek benne, miközben új tulajdonosai havi 100 eurót fizetnek a kétszáz négyzetméteres helyiségért.

“Egy hasonló helyszín kibérelése legalább tízszer ennyibe kerülne a fővárosban, vagyis olyan összegbe, amely számunkra elképzelhetetlen” – fedte fel a 32 esztendős akrobata, Charo Amaya. – Nagyszerű érzés volt életre kelteni ezt a helyet, és látni a lelkesedést azoknak az idős embereknek az arcán, akik évtizedekkel ezelőtt az itt rendezett hétvégi táncmulatságosokon ismerték meg a párjukat.”

A vidéki életmód számos logisztikai előnnyel is bír.
“Azzal, hogy Villanuevában alapítottunk társulatot, már az első napon nekiállhattunk a munkának, mivel a dolgok a bürokrácia szintjén is sokkal egyszerűbbek” – mutatott rá egy másik akrobata, Javier González, hozzátéve, hogy a Madridhoz vagy Barcelonához hasonló városokban – ahol korábban dolgozott – éveket kellett volna várniuk a szükséges munkálati- és biztosítási engedélyek beszerzésére.

A falvakba is új életet lehel a városlakók érkezése
A vidékiesedés jelentős változásokat hozott a falvak közösségeinek életébe is, elsősorban a vallási sokféleség, a “szívességbankok” és egyéb szolgáltatáscsere megjelenésével. Carlos Morales, aki feleségével karöltve orvosi praxist kezdett a faluban, gyakran zöldségeket vagy egyéb árukat kap azoktól a pácienseitől, akik nem tudják kifizetni szokásos 50 eurós honoráriumát. A Villanuevában tapasztalható lelkesedés jellemzi a szomszédos Losar nevű falut is. A helyi tanács összesen tizenegy új üzleti vállalkozást hagyott jóvá – az ökológiai gazdálkodástól a megújuló energiaforrások felhasználásáig – a múlt évben, mintegy kétszer annyit, mint a válságot megelőzően.

“Az ilyen beruházások megújulást hoznak az olyan régiók életébe, amelyekből hagyományosan hiányzik ez a fajta vállalkozói szellem – mondta a foglalkoztatási és gazdasági fejlesztésért felelős helyi illetékes. – Az apró városoknak és falvaknak minden okuk meg van arra, hogy tárt karokkal üdvözöljék a gazdasági beruházásokat és magánkezdeményezést a válság közepette.”

Van, akinek vissza, van, akinek előrelépés a vidékre költözés
Nem mindenki lelkesedik azonban a vidékre való visszatérésért. José Luis Amaya Bohaven és Maria del Mar Benito Tarango Villlanuevában nőttek fel, és ott is házasodtak össze 25 évvel ezelőtt, majd a Madrid peremén fekvő Torrejónba költöztek. 2008-ban mindketten elveszítették az állásukat, ezért három gyerekükkel együtt kénytelenek voltak visszaköltözni szülőfalujukba, hogy spóroljanak a szálláson. Nem sokkal később sikerült átvenniük a falu főterén működő élelmiszerbolt vezetését, ám az asszony szerint “amint véget ér a válság, újra elmegyünk”. Mint elárulta, hozzászoktak már a nagyvárosi élethez, és remélték, hogy többé nem kell falun élniük.

A vidékre költözők jelentős része azonban éppen azt állítja, hogy a válság csupán lökést adott ahhoz, hogy – valóra váltva régi vágyukat – egy természetesebb és nyugtatóbb környezetbe költözzenek.


“Már hosszú ideje szerettem volna közelebb élni a természethez, és azt hiszem, hogy a válság csak segített összeszedni a bátorságot, és megtenni a nagy lépést” – vázolta fel a 36 esztendős Ruben de la Hera. Idén márciusban a férfi feleségével és nemrég született kislányával együtt egy Robledillo melletti farmra költözött. Nem sokkal a letelepedésük után saját, ma már több tucat terméssel büszkélkedő veteményeskert művelésébe kezdtek, amelynek hála többé-kevésbé önellátóak lettek. Az újonnan érkezők jelentős hányadához hasonlóan azonban a de la Hera család is az összesen havi ezer euróra rúgó munkanélküli járadéknak köszönheti, hogy anyagilag sikerült talpon maradnia. Korábban Logronóban éltek, ahol a családfő egy étel automatákat gyártó vállalatnál dolgozott. 2008-ban azonban leépítések voltak a cégnél, és de le Herának már átlag napi 300 kilométert kellett autóznia, hogy kiszolgálja a távoli klienseket.

“Néhány év elteltével rájöttem, hogy minden időmet az autóban töltöm. Ez kezdett megőrjíteni, ám a vidékre költözés új esélyt adott arra, hogy kiegyensúlyozott és egészséges családi életünk legyen” – mondta a családfő.

 

Forrás: MTI

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*