A medgyesi fogorvos aki gógyszert visz a harmadik világba

Roland Hermann harminckét éve fogorvos, de az összes medgyesi magánrendelőjében töltött időt elcserélné a harmadik világban szerzett élményeiért.Miután 2003-ban befejezte az egyetemet, elegendő pénzt gyűjtött gyógyszerekre, műszerekre, és elindult Brazíliába, Nepálba, Ruandába, Csádba, hogy segítsen azokon akiknek szükségük volt a szakértelmére.

Információkat gyűjtött, kinézett egy helyet, csapatot szervezett, felvette a kapcsolatot az ottaniakkal, és elindult. Hogy pénzt spórolhasson és gyorsabban megtehesse a távolságokat, Roland pilótaengedélyt is szerzett. Így hamarabb odaérhet azokhoz, akiknek szükségük van rá.

Miért választotta, hogy a világ távoli részén gyakorolja a hivatását? „Mert ők ott laknak”, és mert ez kiteljesít – válaszol Roland. Így jutott el oda, hogy hivatását önmagáért a gyógyításért, minden anyagi érdek nélkül végzi. Amikor pedig szabadideje engedi, sárkányrepülőzik, zenél (zongora, gitár, furulya), ejtőernyőzik, hegyet mászik, fotózik és rajzol.

Az interjú készítése előtt éppen Bolíviába készült egy új orvosi expedícióra, de röviden nyilatkozott a foglalkozásáról, tevékenységeiről:

„Amikor óvódás voltam, édesanyám olvasott nekem egy könyvet – a Tamás bátya kunyhóját –, amelyben az afrikai rabszolgákról és az Amerikát kettéosztó konfliktusokról volt szó, majd Albert Schweitzerről és David Livingstoneról mesélt. Elég korán rájöttem, hogy a humanitarizmus és a kaland kellemesen összekapcsolódnak. Amikor felnőttem, nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sok ember ma is hasonló embertelen helyzetben él, és különféle akadályokon kell túljutni ahhoz, hogy segíthessünk nekik.

Másfél év munka után elég pénzt szedtem össze ahhoz, hogy elindulhassak. Guyanában él egy ismerősöm, aki egy orvosi repülési – mentési – programot indított a bennszülött amerikaiaknak, engem pedig mind az orvostudomány, mind a repülés foglalkoztat. 2005-ben odautaztam az esőerdőbe, majd 2006-ban visszatértem egy nagyobb csapattal. 2007-ben Csádban jártam egy falusi kórházban, amelyet egy másik ismerősöm vezetett, majd három menekülttáborban. 2008, Ruanda, saját indíttatásból; ugyanabban az évben egy csapattal Nepálban is jártam, 2009-ben Brazíliában az Amazonas vidékén, és most, 2010-ben Bolívia következik.

Ezeknek az utazásoknak a célja, hogy ingyenes orvosi ellátást nyújtsak olyanoknak, akiknek esélyük sincs ehhez jutni, jórészt az elszigeteltség miatt. A lépések nagyjából a következők:

* a hely kiválasztása
* információgyűjtés az orvosi szempontból szükséges dolgokról, a közlekedési lehetőségekről, az orvosi tevékenység lehetőségeiről és a táborozásról
* csapatalakítás
* a felszerelés és a fogyócikkek előkészítése
* maga az utazás: a csapattagok beoltása, jegyek

Általában csapattal utazom, hogy az egészségügyi szükségletek legnagyobb részét lefedhessük. Jött már velem orvos és asszisztens több területről: háziorvos, tüdőspecialista, ortopédorvos, szájsebész, sürgősségi, fogorvos. Ezenkívül általános orvosnak tanuló egyetemisták is elkísértek. Külföldi: német, portugál, svájci résztvevőink is voltak.

Elviekben volt nálunk egy elsősegélycsomag, egy fogorvosi felszerelés húzásra és tömésre, gyógyszerek és fogyócikkek az adott terület sajátos problémáira. Következésképpen általános orvosi ellátást, egyszerűbb sebészeti beavatkozásokat, fogászati segítséget és megelőzést nyújtunk. Megpróbáljuk nevelni is az embereket, hogy néhány bajt elkerülhessenek. Eddig nem volt szükség felkészítő tanfolyamokra, csak néhány jótanácsra a fizikai erőnléthez az adott területeken – trópusok vagy hegyvidék –, de mivel mind orvosok vagyunk, tudjuk, hogy mi várhat ránk.

Az expedíciókat a résztvevő önkéntesek finanszírozták. Mindenki hozta a saját felszerelését és egyebeket, amennyire csak megengedhette magának, vagy be tudta szerezni. A legköltségesebb felszerelések az ortopédiához és a fogászathoz szükséges műszerek. A jövőben szeretnénk egy hordozható ultrahangos készüléket is beszerezni.

A legnagyobb gondok ott jelentkeznek, ahol nincs meg a megfelelő szállítási lehetőség vagy nagyon kevés az orvosi személyzet aránya a népességen belül (Csádban például 1 a 140 ezerhez). A legrosszabb pedig, amikor ez a kettő összefonódik. Ebből a megoldásokat is sejteni lehet.

Nagyon megdöbbentett, hogy mennyire keveset ér egy ember élete Afrikában, fájdalmasan könnyen vesznek el ott életek. Nepálban más döbbentett meg: egy buddhista kolostor közelében volt egy asszony, akinek a gyereke halálos veszélyben volt, mivel még életében nem fürdették meg. A kisfiú öt hónapos volt, mély és elfertőződött sebekkel a kutacson (a koponya puha alkotórészén), és könnyen meghalhatott volna agyhártyagyulladásban. A helyiek arra kértek, először az alázatos és bölcs szerzeteseket vizsgáljam meg. Meglepődve fedeztem fel, hogy az egyik szerzetesnőnek porcelán fogai voltak, a lámán pedig komoly sebészeti beavatkozásokat végeztek, főleg ahhoz képest, hogy egy értelmiségi Nepálban havi 70 eurót keres.

De mi lehet annál nagyobb megelégedés, hogy tudod, napi 50-200 ember életkörülményeinek javításához járultál hozzá? Egy ilyen utazás harminc-negyven napig tart. Amikor a hazafele úton belegondolsz, hogy három törzset látogattál meg 12-15 faluban, megmentetted azok életét, akik nélküled elvesztek volna, plusz olyasmit láthattál, amit tévénézőként vagy turistaként soha – mi kell ennél több? Esetleg az, hogy az űrből is visszatérjek.

Az emberek általában nagy örömmel fogadnak, ritkaságnak számítunk, a helyiek együttműködőek. Egyesek szavakban köszönik meg, mások gyümölcsöt hoznak… Van, ahol a felnőttek megértik, hogy nincs idő és elég ember ahhoz, hogy mindenkit ellássunk, ezért felajánlják a helyüket a gyerekeknek.

Amint visszatérek Bolíviából, első dolgom lesz egy szervezetet alapítani. Eddig úgy gondoltam, hogy megfelelő felkészültséget és tapasztalatot kell szereznem, több kontinensen és több éven keresztül ahhoz, hogy az önkéntességet megfelelő szintre hozzam. Azt hiszem, a választott mesterségeink azt tükrözik, amihez a legjobban értünk. Szép lenne, ha az ember az életét annak szentelhetné, hogy jót tegyen a rászorulóval, és ha nem, legalább általában jót. Ez egy megfelelő kezdet lenne…”

Az interjút Ionut Dulamita készítette; fordította: Rácz Tímea. think.transindex.ro

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*