JÓL FIZETŐ ÁLLÁSÁT ÖNKÉNTES MUNKÁRA CSERÉLTE

Forrás: facebook.com/afribea

Nyomor közeli élmények a szabadságért cserébe. Belicza Bea volt rádiós újságíró három évvel ezelőtt elhatározta, hogy kiszakad a kényelmes budapesti életből, feladja jól fizető állását és a harmadik világban önkéntesként próbál szerencsét. Dolgozott Nigériában Mozambikban, ahol a saját bőrén tapasztalta meg a nyomort. Mi vitte ki? Mit tanult meg Afrikában?

– Mi a csudát keres egy csinos harmincas nő lepusztult távoli vidékeken?
– Talán önmagát keresi. Valamit, ami lelkesíti, amiben igazán hasznossá teheti magát. A közösségi, önkéntes akciók mindig is közel álltak hozzám, és amikor már nagyon nyomasztott az itthoni panaszáradat, a “majdcsak megoldja valaki a gondjaimat”-féle mentalitás, akkor elhatároztam: valóra váltom régi álmomat. Egy női lapnál dolgoztam, tulajdonképpen mindenem megvolt: pénz, kényelem, de én többre, másra vágytam. Pár hónapos internetes keresgélés után találtam egy olyan dániai önkéntesképző iskolát, ahonnan hat hónapos tanulás után Afrikába indulnak a vállalkozó kedvűek. Egy hónap alatt “lezongoráztam” az utazás előkészületeit, beleértve, hogy felmondtam a munkahelyemen, aztán 2009 áprilisában irány Dánia.

Forrás: facebook.com/afribea

– Volt annyi megtakarított pénzed, hogy a repülőjegytől kezdve a kinti képzésen és ellátáson keresztül az afrikai útig mindenre fussa?
– Dehogy volt! Olyan konstrukciót választottam, amelyben ki-ki maga keresi meg, méghozzá kemény munkával az ott tartózkodás, a továbblépés árát. Ha kellett, használt ruhát gyűjtöttem, épületfelújításon vagy a földeken dolgoztam, sőt később – csakhogy összejöjjön a saját és a csoportomban lévők afrikai útjára való pénz – az utcán “kéregettem” adományokat. Soha nem hittem magamról, hogy képes leszek effélére… Fél év alatt egyenként másfél millió forintnak megfelelő pénzt szereztünk így, sokszor egymás költségeibe “besegítve”, mert csakis együtt indulhatott tovább a csoport.

– Milyen körülmények között laktál Dániában?
– Kissé lepusztult iskola, a szerényebbnél is szerényebb szállás fogadott… Tulajdonképpen kiérkezésem után vissza akartam fordulni, mégis maradtam, vállalva a reggel 8-tól este 10-ig tartó fizikai és mentális terhelést. Ki akartam jutni Afrikába – az “előszobából” nem futamodhattam meg. Igaz, két hónapra mégis megszakítottam a képzést, miután kézhez kaptam egy rákdiagnózist. Ott 400 ezer forintomba került volna a műtét, így itthon operáltak. Aztán közölték, hogy téves volt a diagnózis. A műtétre, illetve a legrosszabbra is felkészülve belegondoltam, hogy milyen furák is vagyunk mi, emberek. Folyton hosszú távú terveket szövögetünk, miközben a mát, a pillanatot szinte észre sem vesszük. Elengedtem ezt a görcsös állapotot, és visszautazva Dániába teljes erőmből a mozambiki indulásra készültem.

– Tippelhetek? Kétlem, hogy Afrika valamelyik luxus negyedében kötöttél ki, és puha párnára hajthattad le a fejed.
– Nehéz szavakba önteni, hogy milyen látvány tárult elém a fővárosi elosztótól 400-500 kilométerre fekvő pici mozambiki faluban, ahová busszal zötyögtünk el. Az iskola, illetve a szállás környéke mint egy nyomortelep: a kapunk tövében a szomszéd szennygödre bűzlött, kecskék, disznók, baromfik és kutyák keresgéltek a szemétben ennivalóra vadászva. A puritán szobám üresen tátongott, matrac is csak később került bele. Ritka vendégnek számított az áram, teljesen kiszámíthatatlanul hol megjelent, hol eltűnt a vízzel együtt.

– Ha a mostoha körülményeket legalább némileg feledtetni tudta az értelmes feladat, akkor……
– Egy már működő gyermektámogatási projektbe kapcsolódtam be, legalább három hónapig unalmas értekezletek tömkelegét hallgattam, ültem végig, aztán “besokalltam”, elkezdtem ötletelni. Mivel arrafelé semmilyen szemétkezelés nincs (már az is eredménynek számít, ha hajlandóak egy gödörbe bedobálni és néha elégetni a hulladékot), kitaláltam, hogy olyan dolgokat kellene összeszedni, amelyekből a gyermeki fantáziát megmozgató tárgyak, játékok, miegyebek készülhetnek. Buszozás és gyaloglás közben gyűjtögettem az önmagában semmit sem érő “kacatokat”, aztán otthon megmostam, rendbe tettem a szerzeményeimet, és kezdődhettek a kézműves foglalkozások. Többnyire a hivatalos nyelven, portugálul kommunikáltam a gyerekekkel, de nem mindig értettük egymást, ezért némi olaszos beütés is keveredett a társalgásba. Volt ám derültség az efféle nyelvi kavalkádból!

Forrás: facebook.com/afribea

– Közös tevékenység közös ebédekkel? Mennyire voltál finnyás ebben a cseppet sem ideális környezetben?
– Általában a kicsit rázós villanyrezsón főztem magamnak, mert az iskolai menüben monotonul ismétlődő babot, rizst és egyszerű halakat untam. Olykor be kellett érnem kenyérrel, vajjal és némi rettenetes ízű keksszel, de nem ez jelentette a mélypontot, hanem a magamra hagyatottság érzése. A harmadik héten maláriás lettem, annak ellenére, hogy szedtem megelőző gyógyszert. Tíz napig mozdulni sem tudtam, azt találgattam, hogy a fájdalmas köhögés vagy maga az alapbetegség végez velem – a legközelebbi orvos 30 kilométerre volt -, de túléltem.

– Járt a munkádért fizetség?
– Havi 30 ezer forintnak megfelelő összeget fizettek, ennyi pénzből ott tulajdonképpen ki lehetett jönni. Pénzben nem mérhető “ellenszolgáltatásnak” tekintettem a gyerekek örömét, a rám szegeződő csillogó szemeket. Ha valamiért, ezért megérte! Egy idő után feléltem a tartalékaimat, így a hat hónapos program befejeztével hazajöttem. Tíz hónapig alkalmi munkákból éltem, de az önkéntességről hazai földön sem mondtam le. Szinte kerestem az alkalmat, hogy valami olyasmit csináljak, amibe Afrikában már belekóstolhattam.

– Azt mondják, hogy aki egyszer “beleszalad” a nagyvilágba, annak nincs többé maradása a kényelmes és biztonságos otthonában. Annak újra és újra útra kell kelnie.
– Így is van. Kerestem, s találtam lehetőséget az újbóli szabad szárnyalásra. Egy nigériai óvónő hirdetésére jelentkeztem. Szeretett volna európai módszereket bevezetni saját iskolájában, erre a feladatra várt jelentkezőket hat hónapra. A repülőjegy és az ellátás költséget ő fedezte. Másodmagammal utaztam, rajzot, számítástechnikát és testnevelést tanítottunk, kicsit másként, mint itthon. Nigériában a gyerekek szinte mindent magolnak, azt kellett kiváltanunk mással. Az ottani szabályoknak megfelelően a játék erős korlátok közé szorult. A fiúk és lányok nem keveredhettek nagyon, sokaknál a kézfogás sem volt elfogadott. Rajzban kerülni kellett az emberábrázolást, és testnevelés órán sem használhattunk zenét. Aztán meg kellett szoknom azt is, hogy bal kézzel nem adhatunk semmit másoknak, és a muszlim öltözködési előírásokhoz is alkalmazkodnunk kellett.

– Ugyanolyan szigorú szabályok vonatkoztak rátok, mint a helybéliekre?
– Annyit vártak el, hogy a vállunk és a térdünk ne látsszon ki és ne hordjunk nadrágot, vagy ha mégis, az semmiképpen ne legyen szűk, testre simuló. Én a fejemet is bekötöttem, hogy érzékeltessem tiszteletemet, ez eleinte a 40 Celsius-fokban megpróbáltatás volt, de hamar megszoktam. Egy ideig még itthon is alulöltözöttnek éreztem magam az “európai ruháimban”.

– Gondoltál hosszabbításra, vagy beletörődtél, hogy hat hónap múltán lejár a “mandátumod”?
– Megvolt a repülőjegyem, nem lehetett hosszabbítani, de a változatosság kedvéért az utolsó három hetet egy különleges építkezésen töltöttem.

– Éspedig?
– Afrikában elképesztő mennyiségben fogyasztanak fél literes üdítőt – helyenként olcsóbb, mint a víz -, a műanyag palackokat azonban csak szanaszét dobálják. Ezeket hasznosítottuk újra, úgy, hogy megtöltöttük azokat homokkal, földdel és az így készült téglákból házat, kerti bútorokat építettünk egy német mérnök vezetésével.

– Mi, illetve ki várt itthon?
– A barátaim, akik nélkül hajléktalan munkanélküli lennék. Nagyon nehéz most, hisz alkalmi munkákból élek saját lakás nélkül, mégis megérte. Iszonyú mennyiségű tapasztalatot és tudást szereztem az elmúlt négy évben megélt “négy életem” során, és ami talán ennél is fontosabb: magamról is sokkal többet megtudtam, mint bármikor előtte.

– Meddig maradsz? Mert hogy újra repülőre ülsz egy újabb kihívást keresve, abban biztos vagyok.
– Egy-két évet adtam magamnak, hogy anyagilag megerősödjek. Nagyszerű érzés újból tiszta ágyban aludni, meleg vízben fürdeni, rendesen enni, finom kávét inni, de szükségem van az újbóli megmérettetésre, még ha lemondással jár is. Szinte zavar az itthoni “luxus”, nekem nem ez jelenti az igazi boldogságot. Tudom, furán hangzik, de szinte sokkot kaptam, amikor leszállva a repülőről betértem az utamba eső első benzinkútra, és megláttam ott az árubőséget. Hatalmas kontraszt volt az afrikai nyomorhoz képest. Ezt csak olyan ember értheti, aki megtapasztalta, amit én. Visszatérve a kérdésedre: Thaiföldre készülök tanítani. Ott fizetnek is. Sokan őrültnek tartanak, de nem baj, egyelőre szükségem van a folytonos változásra, az utazásokra. Talán egyszer megnyugszom, talán le is telepszem egy távoli vidéken egyedül vagy egy társsal. Még semmi sem biztos. Ahogy korábban mondtam: nincs értelme görcsösen ragaszkodni a hosszú távú tervekhez, mert esendőbbek vagyunk, mint gondolnánk.

Takács Mariann – MTI-Press

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*