Ez még csak a kezdet!

„Apa, én nem akarok ebben az országban élni!„

Egy szülő levele: Május eleje volt, amikor arra terelődött a szó, hogy hogyan tovább.  32 évesen, fiatalon, diplomával, nyelvtudással, feleséggel és egy kétéves gyermek apukájaként mit remélhet fiam a hátralévő évektől. Mintha tegnap lett volna, hogy a karomban tartottam. Amikor megsérült, eszeveszetten ordítva rohantam vele orvoshoz. Az érettségi napjára ugyan nem emlékszem, de az első autóbalesetére igen. Az autó totálkáros lett, simogattam felnőtt fiam homlokát – hajnalig velem aludt.

A diplomaosztáskor tőlem boldogabb ember nem volt, az országnak neveltem, becsületre-tisztességre biztattam  és arra, hogy szolgáljon. Szolgáljon másokat, éjjel és nappal, ahogy az esküje is szólt. Amikor pedig a legnagyobb főnök a gyilkosság idejekor a helyszínen járt, és utólag azt nyilatkozta: ”ha én nem láttam őt, ergo ő sem láthatott engem” – leszerelt.

Kormányok jöttek-mentek, és egyre többet politizáltunk.  A vér nem válik vízzé. És mire felocsúdtunk, döbbenten álltunk szemben a valósággal. Megtörtént minden, amire gondolni sem mertünk volna…  Megéltük azt, hogy elkezdődött a romák gyilkolása, nevezzük nevén: a cigány-irtás. Megéltük, hogy szigetes gyűlésen, nagy nyilvánosság előtt, fekete ruhás, fekete lelkű emberek büntetlenül uszíthattak, nevezzük nevén: rohadt büdös zsidózással.

Megéltük azt, hogy Horthynak lovas szobrot állítanak, nevéről teret neveznek el.  Arról az emberről, aki édesapámat munkaszolgálatra vezényelte, és akivel puszta kézzel szedette fel az aknákat a nácik lába alól. Arról az egyik világelső magyar fasisztáról, aki apám itthon maradt családjának kiirtásában segédkezett.  Arról a „vitéz” emberről – többet már nem említem a nevét –, aki a 450 ezer zsidóval együtt védhette volna meg mostohaanyámat és négy féltestvéremet – a legkisebb, Ádám akkor 10 éves volt –, hogy ne meztelenül haljanak meg januárban, a hajdúnánási tó partján.

Megéltük azt, hogy Egerben, a papok városában (!)  korcs-nácik dönthetnek arról, ki szavalhat és ki nem. És azt is megéltük, hogy nincs remény olyan nyugdíjra, amiből tisztességgel meg lehet élni. Azt is, hogy saját lakásunkat bármikor elvehetik. Már nem vagyunk jogosultak megfizethető gyógyszerre és orvosi ellátásra, és szenvedjük azt, ha dolgozunk, mégsem tudjuk kifizetni az életfeltételekhez szükséges rezsi-költséget. Megéltük azt, hogy külföld is magunkra hagyott minket. Azzal ők sem tudnak mit kezdeni, ha az egyszemélyi vezetés és a fasizálódó rendszer mellett 400 ezer, míg a demokrácia, a köztársaság mellett, a nyomor és a diktatúra megszüntetése ellen csupán 4 ezer (!) ember hajlandó demonstrálni.

Csoda, hogy Kertész Ákos is feladta? Magunkra maradtunk!

2012-ben csak egy borsodi faluból 60 fiatal, az országból ez idáig 150 ezer ember, más becslések szerint ennek a duplája tántorgott ki. És félő, hogy ez még csak a kezdet! A kitántorgók, igen! Ők azok, akik nagyrészt képzett, iskolázott, szakmával, nyelvtudással, diplomával bíró – elmenekülő magyarok. Ők fognak a legjobban hiányozni, amikor már késő, mert fizikailag már más világban léteznek. Legfeljebb csak lelkiekben lesznek velünk akkor, amikor ennek az ámokfutásnak vége lesz-, nevezzük ezt is a nevén: a magyarság 21. századi katarzisának. Igen! Ők lesznek azok, akik nagyon fognak hiányozni akkor, amikor – ki tudja már hányadszor – újból fel kell építeni az országot.

A repülőgép szokatlanul csendesen szállt el. Én viszont maradok – már túl késő!  Mit tehetek? Bevárom ennek a vérhasnak a végét, könnyes szemmel, eszemet  vesztett módon  élem  az utolsó  utáni napot:  ELMENT A FIAM!
Rozy-x

Forrás:http: www.pestmegyei-hirhatar.hu

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*