Ne féljünk a demokráciára neveléstől!

Sokat vitatkozunk az oktatás és nevelés szerepéről. Szinte az unalomig ismerjük már a szemben-álló felek érveit. „Az iskola az életre nevel”-től „a tanár csak ne neveljen”-ig minden végletet hallottunk már nem egyszer. Vajon nem szorítjuk be magunkat egy sarokba, ha pusztán a formális oktatás feladatairól és kötelességeiről beszélünk?

Érthető, hogy sokak szemében a nevelés szó rossz képzettársítással jár. Azonban nem szükséges, hogy a fogalom az indoktrináció (valamilyen célnak alárendelt tanítás) szinonimája legyen. Sőt! Tudunk rá példát, amikor a nevelés, mi több, az állampolgári nevelés (Quelle horreur!) pozitív értéktartalommal bír. Ehhez nem kell mást tennünk, mint külföldi kitekintésünk során a skandináv modellt követően egy másik „oktatási bezzeg-ország” felé fordítanunk tekintetünket, mégpedig az Egyesült Államok irányába.

Ahhoz, hogy megértsük a „mintaország” státusz okait, előbb egy közkeletű félreértést kell tisztázni. Sokan ugyanis szeretik nemes egyszerűséggel műveletlennek titulálni az amerikaiakat. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Az amerikai oktatási rendszer az európaihoz képest kevésbé a lexikális tudásra és sokkal inkább az összefüggések megértésére, valamint a problémamegoldó készség fejlesztésére koncentrál. Tovább rombolja az európai „kultúrfölény” vélekedését az is, hogy a PISA felmérések szerint az Egyesült Államok az OECD-országokkal lényegében együtt mozog. A világ száz legjobb egyetemei közül pedig 2012-ben az első tízből hét amerikai volt. A top 100-ból 47 intézmény szintén amerikai. Akárhogy is nézzük, Amerika még mindig a világ „nagy agyainak” találkahelye. Ha különleges tehetsége van valakinek valamihez, mai napig ott találja meg leginkább számítását. Tekinthetnénk pusztán emiatt sikeresnek ezt a rendszert, van azonban valami más, ami miatt fontos odafigyelni rájuk. Ez az oktatás már említett „mássága” az európai, s még inkább a kelet-európai országokhoz képest.

Miközben arra nevelnek, hogy mindenki különleges, megtanítják, hogy senki sem kivétel a szabályok alól. A szabadság ugyanis csak korlátok, vagyis bizonyos szabályok között érvényesülhet. Ne érj hozzá máshoz, ne nyúlj a dolgaihoz! Az a másik privát szférája, a személyes tulajdona. Tiszteld a másét és a tiedet is tiszteletben tartják majd! A piacgazdaság fellegvárában, a magántulajdon szentségét hol másutt sajátítaná el valaki, mint az iskolában, óvodában? A csoportmunkával és a prezentációkkal megtanítják a diákokat egyénként és közösségben is működni, s miközben azt erősítik a diákokban, hogy mindenki győztes, megtanítják a „fair play” és a verseny szabályait is.

Az amerikai rendszer nem csak „gondolkodni” (ezáltal mindent megkérdőjelezni) tanítja meg a diákjait, hanem az alapvető szocializációs feladatokat is ellátja a társadalmi normák, állampolgári ismeretek és demokratikus értékek átadásával. A demokráciára nevelés tehát talán a legfontosabb jellegzetessége az Egyesült Államok oktatásának. Nem véletlenül, hiszen egy olyan országban, amit tudatosan „konstruáltak” meg a szabadság és demokrácia eszméje köré, értelemszerűen a kezdetektől fogva az oktatásba is belekerültek ennek a gondolatvilágnak az elemei. Ez az évek során az új kihívásokkal szembesülve (rabszolgaság felszámolása, polgárháború, bevándorlás, az 50-es évek polgárjogi mozgalma, női egyenjogúság, melegek jogainak kibővítése stb.) folyamatosan bővült és változott, alkalmazkodott az éppen aktuális „új Amerikához”. Gyakran írták újra a tankönyveket és minden egyes alkalommal bővült a szabadság és a demokrácia fogalmának jelentése.

Mi is valójában a demokráciára nevelés, vagy a demokratikus nevelés? A demokratikus normákat és gyakorlatokat nem az anyatejjel szívjuk magunkba, meg kell tanulnunk őket ahhoz, hogy megértsük és értékeljük állampolgári kötelességeinket lehetőségeinket. Ehhez érteni kell a nemzeti és a világtörténelmet, valamint el kell sajátítani bizonyos alapvető állampolgári ismereteket, állítja az amerikai külügyminisztérium egyik kiadványa. Ez túlmegy azon a gyakran hangoztatott tényen, hogy minden iskolás ismeri és magáévá teszi az alkotmány főbb üzeneteit. Ismerik a demokratikus intézményeket és a törvényhozás menetét, civil társadalmuk alapjait. Mindezt nem tankönyvszerűen, hanem személyes tapasztalatok elsajátításával, múzeumlátogatások, filmek, dalok, kirándulások, projektek, olvasmányélményeken keresztül. Magyar szemmel döbbenetes, bár az imént felsoroltak szellemében egyáltalán nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, ami közvetlenül területén nem tapasztalta meg a második világháború borzalmait, mégis jobban képes „érzékenyíteni” diákjait a holokauszt szörnyűségei iránt, mint a magyar oktatási rendszer. Hogy lehet ez? Úgy, hogy egy olyan országot, amelynek lakosai el sem tudják képzelni milyen nem demokráciában és szabadságban élni, csak mások sorsán keresztül képes (valamelyest) megérteni a szabadság értékét. Nem azt mondom, hogy feltétlenül a Sorstalanságnak kell kötelező olvasmánynak lennie a középiskolában, de az Egyesült Államok 7. osztályában Anna Frank naplóját adják a diákok kezébe.

A nagy világégéseket mindazonáltal nem képesek úgy megérteni, mint egy európai vagy kelet-európai polgár, de ők legalább meg akarják érteni. Ezzel szemben számtalanszor foglalkoztunk már azzal, hogy Magyarország mennyire nem képes szembenézni, nemhogy a közelmúlt történelmével, de a régmúlttal sem. Egészen Kossuth és Széchenyi koráig visszamenőleg nincs konszenzus, egységes értelmezés. Márpedig, ha a legfelsőbb szinteken sincs egyetértés, abban, hogyan viszonyuljunk örökségünkhöz, nem is várhatjuk el tanárainktól, hogy a tantermekben képviseljék, átadják a diákoknak. Az amerikai oktatás a jó példa arra, hogy a demokráciára neveléstől, vagy az állampolgári neveléstől nincs miért félni. Csupán fordított logikával kell hozzáállni, mint idehaza. A legnagyobb tévhit az állampolgári neveléssel kapcsolatban – és általában a hazai nevelés vs. oktatás vita alapja –, hogy habár elismerjük, hogy fontos és hatékony eszköz, nem mindegy, ki alkalmazza. Csakhogy nem attól való félelmünkben kell elhanyagolni a demokráciára nevelést, hogy „rossz kezekbe kerül”, hanem éppen azért kell elkezdeni az ilyen típusú értékközvetítést (is), hogy fel se merülhessen ilyen kérdés. Ezzel a mentalitással éretlennek tekintjük a társadalmat a saját sorsáról való döntésre, és „eszköztelenné” tesszük a jövő generációt a felelős állampolgári léthez. Aki csodálkozik, hogy húsz év után itt tart a demokráciánk, az nyugodtan keresheti itt a hibát. Közvetlen kapcsolat van ugyanis az oktatás és a demokratikus értékek között. Minél tájékozottabb egy diák, annál valószínűbb, hogy aktívabb, felelősebb felnőtté válik, ez által hozzájárulva a demokrácia kiteljesedéséhez is.

Lakatos Júlia, Elemző

Méltányosság Politikaelemző Központ

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*