Biztos,hogy látod amit nézel?

Mindennapi életünkben vannak olyan átlagos, kézzelfogható és megszokott dolgok, amelyeknek nem tulajdonítunk akkora szerepet, mint amekkorát megérdemelnének. Úgy gondoljuk, hogy a szórakoztatásunkra, gyönyörködtetésünkre, vagy csupán a kikapcsolódásunkra szánt kulturális termékek nem többek annál, mint hogy este a fárasztó nap után ellazítson minket. Ám felmerül a kérdés: biztos, hogy látjuk, amit nézünk?

Vajon az emberek gondolkodására csupán a szüleik, nagyszüleik, tanáraik, barátaik vannak hatással? Csupán a beszélgetések, tananyagok, dokumentumfilmek formálják lényüket, és alakítják ki értékrendszerüket? Az, ahogyan a politikáról, az országukról vagy éppen a saját vagy más nemzetek társadalmáról vélekedünk, csupán a családnak vagy éppen az iskolának köszönhető? Elvégre ezeket nevezik elsődleges, illetve másodlagos szocializációs színtereknek. Különös módon a magyar társadalomtudományok szemléletmódjából, illetve a nevelésről szóló diskurzusokból elég gyakran kimaradnak vagy háttérbe szorul a mindennapi életünkre hatással levő populáris-kulturális termékek vizsgálata. Bár a populáris kultúra hatásmechanizmusai korántsem elemezhetőek egyszerűen, a filmeknek a nevelésre vonatkozó jelentőségét, könnyű és tartós hozzáférhetőségük miatt, aligha lehet túlbecsülni. Hiszen ha jobban belegondolunk, a filmkultúra az egyik legelterjedtebb művészeti ág a világon, amelyik a mozik, a televízió, a VHS-ek és a DVD-k segítségével a legkönnyebben eljuthat a tömegekhez.

Hogyan képes nevelni minket a film? Az Amerikai Egyesült Államokban külön iparág épült ki az amerikaiak identitásának orientálására, formálására, és ez nem más, mint a szórakoztatóiparuk. Sehol máshol a világon nincs ilyen mértékű, s a nemzettudatot elősegítő filmgyártás, mint ott. Létrehoztak olyan műfajokat, amelyek hozzájárulnak az amerikai identitás kiépüléséhez és az amerikai társadalom  egyben tartásához. Gondolhatunk a countryzenére, a westernre, nem utolsó sorban pedig ebbe a körbe tartozik az amerikai történelem különböző eseményeinek, valamint az amerikai társadalmat erősen megosztó és foglalkoztató témáknak a filmes feldolgozása is. Megfigyelhetjük, hogy az amerikai filmgyártásban, éppen elképesztő volumene miatt, nincsen olyan jelentősebb nemzeti történelmi esemény, a gyarmatosítás korától szeptember 11-ig és tovább, amelyet ne filmesítettek volna meg. Tömegével gyártják (és tegyük hozzá, hogy elemzik is társadalomtudományi kutatásokban) a függetlenségi háborúról, az indián háborúkról, a polgárháborúról, az elnökeik életéről, az akciófilmek hőseinek karaktereiről, a társadalmi tabutémákról, a politikai botrányokról és a világháborúkról szóló filmeket. Ez a legjobb eszköz arra, hogy az amerikai állampolgárokat megismertessék ezekkel az eseményekkel, és ezeken az élményeken keresztül  formálják a gondolkodásukat.

Legyünk őszinték magunkhoz, nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy eljusson Amerikába és ott éljen pár hónapot, vagy akár éveket. Akkor honnan tudjuk, hogy milyenek az amerikaiak?

Természetesen a filmekből. Leginkább ezekből alakítjuk ki véleményünket más államok politikájáról, társadalmáról, gondolkodásáról, szerepéről a különböző világméretű eseményekben. Ugyanakkor ez meg is fordítható. Elvégre a filmek nem csak más nemzeteknek mesélnek, nem csupán őket nevelik, hanem értelemszerűen saját polgáraikat is. Azt azonban feltétlenül fontos kiemelni, hogy a filmek értékközvetítő szerepe műfaji korlátoktól mentes. Nem csupán a komolyabb témákat feszegető, drámai hangvételű filmek vannak nevelő hatással a társadalomra. Minden film mesél valamit a társadalomról, minden filmbe lehet és kell is fontos témákat becsempészni és mindegyikbe szoktak is. A műfaj csupán az ízlésbeli különbségek feloldására szolgál, valamint a mesélés eszközeit különbözteti meg egymástól. Nem biztos, hogy sok nő (persze vannak kivételek, én magam is közéjük tartozom) szereti a háborús filmeket, és nem minden férfi ül le megnézni egy romantikus vígjátékot. Az üzenet közvetítése szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen műfajú filmről van szó. Ráadásul sok esetben nem is lehet egy kategóriába besorolni az adott műveket.

Pontosan mire is gondolunk, amikor a filmek üzeneteiről, értékközvetítéséről és nevelő célzatáról beszélünk? A társadalom szerkezetének, értékrendjének, politikai beállítottságának jellemzői, változásai nagyon könnyen tetten érhetőek a filmekben. Ezek a művek képesek arra, hogy az apró változásokat bemutassák és elmélyítsék, valamint oldják a feszültséget társadalmi osztályok, különböző csoportok vagy éppen etnikumok között. Az, hogy ma az USA-nak fekete elnöke van, nem véletlen, és az sem, hogy ha nem is teljesen, de egyre inkább felszámolják és lazítják a feketék és a fehérek közötti ellentéteket. Egy nagyon hosszú folyamatnak lehetünk szemtanúi, ami már az 1939-es években elkezdődött. Akkor ugyanis a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat egy fekete színésznő vihette haza az Elfújta a szélben nyújtott alakításáért. Ezt követően kissé háttérbe szorultak a fekete színészek, és nem is foglalkoztak a filmkészítők azzal, hogy megpróbálják a két etnikum között megoldani az ellentéteket.

Az 1950-es években erősödött fel aztán megint ez a témakör. Egyre több filmben jelentek meg színesbőrű színészek, és egyre több film témájában vált központi elemmé a fekete-fehér ellentétek feldolgozása és oldása. Itt ki is kell emelnünk az 1958-ban leforgatott A megbilincseltek című alkotást és az 1967-ben készült Találd ki, ki jön vacsorára című filmet. A fentebb tárgyalt műfajok közötti különbség, de nem értékközvetítések közötti különbség érzékeltetése miatt választottam ezt a két filmet. Mind a kettő rendezője Stanley Kramer, aki különösen értett ahhoz, hogy fontos és megosztó társadalmi problémákat közvetítsen más-más korosztályok felé.

Az első film két rabról szól, akik megszöknek az őket szállító buszról. Össze vannak bilincsleve, egyikük fehér, míg másikuk fekete. Muszáj együtt menekülniük az őket üldöző rendőrök elől, és természetesen a csuklójukra zárt bilincsük miatt muszáj együttműködniük. Még a rendőrök is viccelődnek rajta, hogy lehet, nem sok dolguk lesz, mert ez a két ember előbb öli meg egymást, minthogy ők rájuk találnak. Kezdetben tényleg sok konfliktus van a rabok között, folyamatosan marják egymást, még össze is verekednek, aztán be kell látniuk, hogy menekülésük csak együtt lehetséges. Amikor végre elszakítják a láncokat, és azt hiszik, már túl vannak a nehezén, rá kell döbbenniük, hogy nagy hibát követtek el. Szökésük egészen addig volt sikeres, amíg össze voltak bilincselve. Jelen esetben a bilincs jelképezi azt, hogy bizony az emberek össze vannak kötve, és ha fellázadnak a helyzet ellen, ha el akarják egymástól magukat szeparálni, akkor nem fognak boldogulni az életben. Igenis el kell fogadni, hogy mindannyian emberi lények vagyunk, mindannyian a Földön élünk és együtt kell élnünk, egymás mellett, egymást segítve.

A másik film egy speciális szempontból közelíti meg ugyanazt a problémát. A ’60-as években előretörtek az emberi jogokat védő mozgalmak. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a feketék jogainak védelme és a két etnikum közötti törésvonal felszámolása. Elég, ha Martin Luther King Van egy álmom című beszédére gondolunk. Stanley Kramer felveti azt a kérdést, hogy e mozgalmak és kezdeményezések tényleg magukkal hozták-e a kívánt változást, és azok, akik mellettük kardoskodnak, vajon otthon is vallják-e az általuk képviselt nézeteket? Vajon akkor is olyan liberálisan állnak hozzá a dolgokhoz, ha azok betörnek az otthonukba, és tényleg hatással vannak a mindennapi életükre? A Találd ki, ki jön vacsorára pontosan ezekre a kérdésekre keresi a választ. A filmben egy fehér értelmiségi lány beleszeret egy fekete orvosba. Teljesen természetesnek és normálisnak veszi a kapcsolatukat, és hazaviszi párját bemutatni a szüleinek. A lány szülei liberális nézeteket vallanak, apja az egyik vezető lap főszerkesztője, édesanyja saját galériát vezet. Már a társadalom béklyóit levetve nevelték gyermeküket, legalábbis ők azt gondolták. A lány már egy új korszakot képvisel, ahol nem számít a bőrszín. A szülei liberálisnak hitték magukat, de kiderül, hogy még a család lelkésze is felvilágosultabb náluk. Az apa teljesen kiborul, lenyomoztatja lánya választottját, nem akarja, hogy összeházasodjanak. Az anya hamarabb kibékül a helyzettel, látva lánya boldogságát. A filmemben hangsúlyozzák azt is, hogy a két etnikum keveredésével nem csak a fehéreknek volt baja, hanem bizony a feketéknek is. Az apák elutasítóak, az anyák elfogadóak. Ez is mutatja, hogy tartják a hagyományos, konzervatív családmodellt. A film tökéletesen ábrázolja a nagy jogvédők és liberális élharcosok felfogásának kettősségét. Igenis, változzon a társadalom, adjuk meg a jogokat a feketéknek, követeljük a jogainkat, egészen addig, amíg ez nincs közvetlenül hatással a saját életükre, amíg nem gyűrűzik be a változás a házukba. Természetesen lehetne még folytatni a sort ezer meg ezer filmmel, akciófilmekkel kezdve, romantikus vígjátékokon át a háborús filmekig. Én csupán a folyamatok kezdetét és előrehaladását akartam itt bemutatni.

Sokan legyintenének a felsorolt filmekre, és azt mondanák, hogy persze, de ez Amerika, ők megtehetik, van pénzük és lehetőségük erre! Akik azt hiszik, a filmeket nevelőcélzattal csupán az Egyesült Államok használja, nagyot téved. Szinte minden országból lehet sorolni a jobbnál jobb alkotásokat, amelyek megpróbálják megoldani társadalmuk problémát, amelyek  segítenek feldolgozni a történelmükben lezajlott események traumáit, az ott játszott szerepüket. Ebben az amerikaiak mellett élen járnak a németek. Igen nehéz helyzetben vannak a német polgárok, hiszen a második világháborúban játszott negatív szerepük tagadhatatlan. Ezt a feszültséget valahogy fel kell oldaniuk, és ennek a leghatékonyabb módja, ha szembenéznek vele. Ha reálisan, logikusan végigvezetik őket a különböző eseményeken. Nem mentegetve magukat, hanem segítve egymást, dolgozzák fel a történteket. Gondolok itt ilyen filmekre, mint A tengeralattjáróSztálingrád vagy éppen A bukás-Hitler utolsó napjai. Ez a fajta hozzáállás, nem csak a második világháborút feldolgozó filmjeikben érhető tetten, hanem az utána következő korszakok bemutatásában is. Itt pedig meg kell említenünk A mások élete című fantasztikus, és nevelés szempontjából kicsit sem elhanyagolható művüket. Ez a 2006-os film példát mutat minden olyan országnak, ahol olyan dolgok történtek, amelyet nem egy másik állam, hanem az adott ország polgárai és vezetése okozott saját magának. A történet 1984-ben játszódik Kelet-Németországban. A film egy író és párja kapcsolatán, valamint megvilágosodásán keresztül mutatja be az akkori társadalom és hatalom kapcsolatát. Megismertetnek minket a hatalom kiszolgálóival, ellenzőivel, hithű, majd pedig kiábrándult ügynökeivel. Bemutatják a lehallgatás rendszerét, a kommunizmus ellenfeleinek a harcát és rettegését. Elmondják nekünk azt, hogy az ember még a saját párjában sem bízhatott meg akkoriban, és hiába volt a rendszer egyik kitüntetettje, akkor sem mentesült a megfigyelés alól.

Emellett nagy szerepet kapnak azok az emberek, akik tényleg hittek ebben az eszmében, akik képesek lettek volna az életüket áldozni érte (átvitt értelemben meg is tették), és akik a legnagyobbat csalódtak benne, hiszen leginkább őket árulták el. Végül pedig láthatjuk, hogy Németországban bárki bemehetett egy erre kialakított épületbe, és elolvashatta, meghallgathatta a róla készült felvételeket. Gyakorlatilag átélhette az addigi élete minden pillanatát. Ami pedig a legmegdöbbentőbb – főleg, hogy mi is posztkommunista országban élünk –, hogy odamehetett és megkérdezhette, ki volt az őt lehallgató ügynök.

A film legfontosabb érdeme az, hogy feloldja egy olyan ország polgárai közötti feszültséget és bizalmatlanságot, amelyik a besúgásra épül. Az emberek bizalmatlanokká váltak mind a kormányzatuk, mind pedig embertársaik iránt. Nem tudják, hogyan viszonyuljanak az előző rendszerhez, nem tudják, mit tegyenek, ha róluk is kiderül, hogy besúgók voltak, és azok sem tudják, akik később születtek, vagy nem voltak a rendszer kiszolgálói, hogyan viszonyuljanak azokhoz, akik ügynökök voltak. Az egész rendszer kihatással van a jövőre, muszáj nekik a filmgyártásukban is bemutatni ezt a korszakot, és erősíteni az emberek hitét egymásban és a következő rendszerben. Természetesen nem múlik el egyből a bizalmatlanság és a zavar, de az ilyen alkotások nagy segítségére vannak az állampolgároknak, az utókornak és a többi nemzetnek. Segítenek megértetni velünk, hogy nem lehet ezt a korszakot fekete és fehér színekben értelmezni.

Láthattunk két példát arra, hogyan képes értékek és útirányok kifejezésére az amerikai, valamint a német filmgyártás. Nyilván más országokkal is lehetne folytatni tovább a sort. Én azért ezeket az országokat választottam ki, mert mind a két probléma megjelenik nálunk is. Nézzük meg közelebbről, hogy Magyarországon mi a helyzet a filmek értékközvetítésével, nevelő hatásával kapcsolatban. Azt kell mondanunk, hogy igazán nem lehet felmutatni semmit. Magyarországon az elhallgatás és az egymásra mutogatás, a társadalmi törésvonalak mélyítése képezi a közbeszéd tárgyát, nem pedig ezek megoldása. Filmgyártásunkban nem foglalkoznak múltunk megosztó eseményeinek feldolgozásával. Őszintén szólva, filmgyártásunk nincs, néhány filmünk van. Általában az országunk méretét szokták felhozni ennek okaként. Ez akkor igaz lenne, ha sosem készítettünk volna jó filmeket. Erre azonban voltak példák, nem is kevés. Lehetséges, hogy a rendszerváltást követő kormányok, valamint a filmkészítők azt hiszik, hogy komolyabb témákat feldolgozó, értékközvetítő filmek elkészítése a diktatúrák privilégiuma, és a demokrácia polgárait nem kell nevelni, majd az emberek kiművelik magukat, hiszen minden lehetőségük adott erre.

Igen, roppant műveltek vagyunk az angol, francia, amerikai vagy éppen német társadalom problémáiból és történelméből, de mi lesz a saját országunk politikájával, állampolgáraival, történelmével? Amikor a Rákosi-rendszer összeomlott és egy új korszak jött el, figyeltek arra, hogy ez a filmekben is megjelenjen. Erre az egyik nagyon jó példa, ha nem a legjobb, a Bacsó Péter által megrendezett A tanú című alkotás. Humoros eszközökkel élve bemutatott egy borzasztó elnyomó rendszert, ahol az emberek rettegtek, majd pedig a végén kifejezte a reményt, ami akkor áthatotta a társadalmat, valamint nyitva hagyta, hogy mi lesz az új politikai berendezkedés sorsa. (Az ehhez kapcsolódó videó itt) Azért fontos a társadalmi kohézió szempontjából ez a film, mert képes volt megnevettetni az embereket, még azokat is, akik ebben a rendszerben éltek, így feloldották a társadalmi feszültségeket a Rákosi-rendszerrel kapcsolatban és azt mutatták az új rendszer vezetői, hogy a mostani berendezkedés más lesz, mint elődje volt, sokkal megengedőbb és élhetőbb. Meglepőnek hangozhat, de a szocialista rendszer időszakában alatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott Magyarországon a filmek nevelő célzata, mint napjainkban.

Ha csupán a családokra, iskolákra, szülőkre és tanárokra hagyjuk az állampolgárok identitásképzését és nevelését, akkor annak az lesz az eredménye, hogy egy magára hagyott, útját kereső, nagy problémákkal és mély törésvonalakkal küzdő nemzet alakul ki. Csak és kizárólag ezeken a színtereken mehet végbe a nevelés?

A politikai diskurzus leképezi mindazt, ami a magyar társadalmat jelképezi. Ez pedig nem más, mint a teljes elszigetelődés, a folyamatos gyűlölködés és bizalmatlanság és a teljes kétségbeesés. Mindez megtalálható az elmúlt évek egyik legnagyobb sikertrilógiájában, ami nem más, mint az Üvegtigris. A felszínen ez egy egyszerű, jó színészi stábbal rendelkező, nagyon humoros alkotás. Ez azonban csupán a jéghegy csúcsa. A film valójában a kilátástalanságról, a magányról, a reményvesztettségről, a pillanatnyi örömökről szól. A főszereplő Lalinak soha semmi nem sikerül, a barátai szerencsétlenebbek, mint ő maga. Amerika-mániás, mint legtöbbünk, elveszetten keresi az élete értelmét. A barátaink kívül nincsen igazán senkije, és amikor végre boldog lehetne, akkor az utolsó pillanatban minden összeomlik, és kezdődik a szenvedés elölről. Az Üvegtigris kifejezi mindazt, ami ma a magyarokat jellemzi.

Összefoglalva a fent elmondottakat, a filmeknek nagy hatása van arra, hogyan is látják az állampolgárok önmagukat és más nemzetek országát. Segítenek feldolgozni a múltat és erős hatással vannak a jövőre. Értékeket fejeznek ki és közvetítenek, leképezik az adott társadalom normáit, és képesek arra, hogy elfogadtassák a változásokat és a múlt, a jelen és a jövő politikáját az emberekkel. Ha ez a kohéziós szegmense hiányzik egy országnak, akkor sokkal nehezebb megoldani a társadalma törésvonalait és elfogadtatnia politikai berendezkedését és döntéshozói cselekedeteit. Joggal merül fel a kérdés: biztos látjuk, amint nézünk?

Nagy Dóra

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*