Önkéntes voltam Paraguayban

Paraguay – 1990-ben a paraguayi San Miguel apró színes faházainak lakói, mandiókaföldjeinek megművelői, az exportmarhák tenyésztői és azok szolgálói az ország többi részétől teljesen elszigetelve éltek, úgy, ahogy apáik és azok apái, és ahogy a nagyapák apái tették. San Miguel még csak nem is falu, a helyi közigazgatás is csupán compañíának, azaz társulásnak hívja a termőföldek és erdőfoltok között megbúvó apró közösséget.


Innen aztán nem vezet út igazából sehova sem, az is nagy eredmény volt, hogy egyáltalán egy földutat járhatóvá tettek, így legalább az összeköti San Miguelt Uniónnal a körzet székhelyével. A kátyús földúton jó harminc percet lehet zötykölődni, mire San Miguelbe érsz. Esőben a “camino” járhatatlan, mert a hidat rendszeresen elmossa egy patak.

A több generáció óta San Miguelben gazdálkodó közösség életét azonban a termőföld bekerítések és az intenzív mezőgazdaság okozta környezetszennyezés fenekestül felforgatta – elapadt az ivóvíz mivel a természetes forrásokat a műtrágyák mérgezték. Víz hiányában a gyerekek a parazitafertőzésektől szenvedtek, lesoványodtak, bőrükön mindenféle sebekkel és karikás szemekkel meredtek a semmibe. Több ilyen faluban jártunk, ahol a 4-5 éves gyerekek egy megtört hetvenéves tekintetével néznek rád.

paraguay_mezei_suli114-15 évesen kevés más alternatíva állt a helyi fiatalság előtt, mint Asunción valamelyik nyomornegyedében kikötni. Ez pedig egyenlő a bűnözés, a prostitúció és a kábítószer világával, de még a legjobb esetben is csak totális kizsákmányolás és jogfosztottság jutott osztályrészül a spanyolul alig tudó, analfabéta gyerekeknek. A felnőtteknek sem volt jobb a helyzetük. Nem volt munkájuk – az iparosított mezőgazdaságban az exportra termelt gyapot- és szójaföldeken alig volt szükség a napszámosra – így egy egész generáció lelkileg megnyomorított alkoholista férfi nevelődött ki a környéken. Pár év alatt a környezetével az idáig harmonikusan együtt élő büszke paraszt a saját földjén lett koldus.

par_mezei_suli2A közösség a kilencvenes évek derekára valószínűleg felszámolta volna magát, ám szerencsére a józan paraszti ész az utolsó pillanatban mentette meg a települést. A San Miguel-i anyák, látván közösségük siralmas helyzetét bizottságba tömörülve próbáltak megoldást keresni gondjaikra, míg valljuk be, a férfiak jó része, és tiszetelet a kevés kivételnek a masszív lerészegedést választotta napi programjaként.

A lakosság esze, az Anyák Bizottsága előtt nyilvánvaló volt, hogy ivóvíz nélkül nincs jövője a telepnek. Ekkor létesített kapcsolatot a nőszervezet, a Comité de las Madres, az ACADEI parasztszervezettel. Az ACADEI kapcsolatrendszere révén a svájci Helvetia civil szervezet, valamint a Svájci Vöröskereszt közreműködésével fúrták az első artézi kutat. A szkeptikusok, földesurak és léhűtők minden kritikája ellenére a projekt átütő siker volt, mára San Miguelben még öntözésre is lehet használni a földből feltörő vizet.

Ám az ivóvíz nem minden. A jövőre nézve a fiatalságnak San Miguel még mindig nem tudott megfelelő alternatívával szolgálni. A modern mezőgazdaságnak nem volt már szüksége a parasztra, a paraszt fia pedig föld hiányában nem tanulta meg apjától a földművelés csínját-bínját, ily módon az egész létforma került veszélybe.

A megoldást megint csak az Anyák főzték ki, ismét az ACADEI receptjéből dolgozva. A hetenkénti gyűléseken lassan körvonalazódtak a fő problémák: a fiatalok elvándorlása, a halódó háztáji gazdálkodás válsága, valamint a képzett mezőgazdasági szakemberek hiánya.

Ha lenne San Miguelben középiskola – mondták az anyák – akkor a fiatalokat legalább 18 éves korukig a faluban lehetne tartani, és ha már parasztmozgalomról beszélünk, mi lenne hasznosabb egy helyi diák számára, mint ökogazdálkodást tanulni. 1996-ban már álltak a deszkából ácsolt faházak, és néhány lelkes falusi tanítóval megkezdődött az oktatás a “Ko’ê Pyahû” azaz Szép Hajnal névre keresztelt Egyesített Oktatási Központban (CEI). A kezdetektől fogva világos volt, hogy a CEI-ben az állami tananyag mellett agroökölógiát és hagyományos, környezetbarát gazdálkodást tanulnak majd a diákok. A projekt bevált, az iskolát ma elismeri az Oktatási Minisztérium, igaz késve, de általában ki is fizeti a tanárok fizetését, néha még a gyerekétkeztetésre is ad pénzt. Néha meg nem, de a CEI azóta élelmezési szempontból már régen önfenntartó, malacok tucatjai, jó pár tehén, több száz baromfi, mandióka, krumpli, paprika, paradicsom, saláta, mangó, banán és ki tudja még mi terem tangazdaságában.

mezei_marciAmikor én a CEI-ben látogattam, az intézmény éppen a tizenhatodik születésnapjára készült, akárcsak Juan, aki minden részletre kiterjedően vezetett végig az iskolán. Juan, aki ha tíz évvel ezelőtt születik, valószínűleg Asunción Chacarita negyedében végezte volna, ma meg néha angolra váltva magyarázza, hogy mikor kell a banánt betakarítani, hogyan kell az eróziótól védeni a talajt, vagy éppen az agrárreform szükségességéről értekezik – szabatos stílusban és könyörtelen logikával.

A fiatalok 13 éves koruktól kezdve tanulnak a koedukált, bentlakásos intézményben. A tanrendben az általános középiskolai tananyagot gyakorlati órák egészítik ki. Az iskola órarendjét vizsgálva hamar rá kellett jönnöm, hogy a CEI-ben a fiatalok sok felnőttnél is keményebben dolgoznak. A hajnali négyórás ébresztőt követően, néhány tízperces szünetet leszámítva, fél tizenkettőig az iskolapadban töltik az idejüket a gyerekek. A negyvenperces ebédszünetet követően pedig délután ötig a tangazdaságokban dolgoznak.

A munkát ismét félórás pihenő követi, majd fél héttől fél kilencig ismét a guaraní nyelv vagy az állampolgári ismereteké a főszerep. A fél tízes lámpaoltásig vacsora, majd fürdés következik.
mezei_suli_gyerekekHa jól számoltam, a tanulók összesen napi két és fél óra szabadidővel rendelkeznek, de ebbe beleszámítanak az étkezések és a tisztálkodás is. A legérdekesebb, hogy a tanárok elmondása szerint a 120 fős gyereksereget gyakorlatilag nem kell fegyelmezni. A 13 éves fiatalok tisztában vannak avval, hogy nincsen vesztegetni való idejük. Számukra a termelési technikák elsajátítása vagy az alkotmányos jogaik ismerete a szó szoros értelmében létkérdés. Nincs itt külön tanár, meg haverokkal lógás a shoppingban, titokban cigizés, a playstationról meg már ne is beszéljünk. A CEI-ben kemény munka van és összetartás – ezeknek a diákoknak kiváltság az intézményben tanulni, sokuk családjának még az 5-6 dolláros buszköltséget kifizetni is nagy teher, így a gyerekek évente egyszer járnak csak haza.

Az erőfeszítés viszont meghozza a gyümölcsét. A kezdetekben a colorado kormány által ellehetetlenített CEI ma a vidéki iskolák egyik legnívósabbika, az itt érettségizőket – de csak is kizárólag az egyéves társadalmi gyakorlat után – tárt karokkal várja a legerősebbnek tartott Universidad Nacional agronómusi kara, de tovább nem tanulók is könnyen jutnak álláshoz CEI-s végzettséggel.
Mire leszállt az est, több oldalt telejegyzeteltem, és egy felejthetetlen napot tudtam magam mögött. Juannal újszülött malacokat válogattunk, kacsákat tereltünk, elmélyedtünk a zöldsaláta helyes palántázásában. Lidával, a könyvtáros lánnyal több liter tererét lehúztunk, míg ő a paraguayi parasztság jövőjét latolgatta, számomra pedig a napnál is világosabbá vált, hogy ezek az emberek pontosan tudják, hogy milyen mederben szeretnék közösségük fejlődését terelgetni, és nem kérnek abból, hogy megélhetésüket vagy boldogságukat a gyapot vagy a szója világpiaci árának függvényében mérjék.

Hardy Márton (Paraguay)

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*