Interjú Ráduly Mihály jazz-zenésszel

Ráduly Mihályt leginkább a Syrius együttes legendás felállásából szokás ismerni, de játszott Szörényi Leventével is, miközben elsősorban jazz-zenész. Mi volt a baja a kultúrpolitikának a Syriusszal? Miért ment Amerikába, és mit csinált ott? Kudarcként értékeli-e a pályafutását? 

Fotó: Mudra László [origo]

Elsősorban jazz-zenészként tartják számon, mégis a magyar progresszív rockkal fonódott össze a neve. Melyik az igazi műfaja?
-Dzsesszben a mai napig tájékozott vagyok. A gimnáziumban hallottam először úgynevezett beatet, vettem is fel ilyen számokat szalagra, de miután hallottam Miles Davist és John Coltrane-t, utána már csak a jazz tudott érdekelni.

Hol lehetett a hatvanas évek elején jazzt hallani Budapesten?
-Az Amerika Hangja rádión volt egy műsor, amit gimnazistaként elkezdtem hallgatni. A matek- és a kémiajegyeim sínylették meg, mert éjjel 12-kor kezdődött, és jellemző módon ezt is zavarták, pedig ebben a műsorban semmi veszélyes nem volt rájuk nézve. Coltrane-t persze nagyon kevesen ismertük akkoriban, én is csak pár felvételt tudtam szerezni. Más kérdés, hogy ma bármilyen jó és demokratikus a YouTube, ha egy barátom jön, és felvesz tőlem százhúsz Coltrane-számot – mégis mikor fogja meghallgatni? És ez velem is így van. Azokra a felvételekre emlékszem igazán, amelyeket még akkor hallottam.

Amikor a Mediterránban játszott együtt Szörényi Leventével, akkor a műfaji határok még nem váltak el ilyen élesen?
-Hát az a hőskorszak volt. Talán harmadikos gimnazista voltam akkor, és előtte már ismertem a dobos Kőszegi Imrét, aki a legrégebbi barátom ma is. A Mediterránnal mi Németh Lehelt kísértük, illetve játszottunk olyan dalokat, mint a Blueberry Hill, és Coltrane-számokat. Akkor még nem volt elhatárolva, hogy van a beat, és van a jazz, mindkettő tökéletesen új műfajnak számított itthon. Mi aztán Imrével a jazz-vonalon haladtunk tovább, a Szörényiék történetét meg mindenki ismeri. Én nem jártam egyébként a Metro Klubba, meg sehova máshova, de egy osztályba jártam Illés Lajos öccsével, Karcsival, aki szintén szaxofonos volt – csak a mi gimnáziumi osztályunkban hárman voltunk szaxofonosok, miközben az egész országban lehetett összesen vagy hat belőlük.

Ha elkészítenénk a magyar popzene térképét, akkor lehet, hogy kiderülne, hogy két-három gimnáziumból indult el az egész?
-Igen, de ugyanez történt az angol zenekarokkal is. A Beatles vagy a Rolling Stones tagjai honnét ismerték egymást? És ez ma is így van, maximum egyetemeken és főiskolákon alakulnak a zenekarok, vagy zeneiskolákban, és ennek köszönhetően a mai dobosok sokkal jobban tudnak dobolni, mint annak idején a Ringo Starr.

Fotó: Mudra László [origo]

Hol tanult meg szaxofonozni?
-Magamtól kezdtem el tanulni, aztán anyám azt akarta, hogy menjek el tanárhoz is, hogy legyen valami szakma a kezemben. Én nem akartam zenész lenni, mert az akkoriban vendéglátózásból állt, amit én utáltam.

De akkor mi szeretett volna lenni?
-Filmrendező. [nevet] Akkor egyébként még nem indult el itthon a dzsessztanszak, úgyhogy az Országos Szakszervezeti Központban lehetett tanulni szaxofonozni – mondjuk túl sokat nem tanítottak, de legalább ott kaptál kategóriát, ami kellett ahhoz, hogy játszhass valahol, és kapjál érte fizetést. A Mediterrán utáni következő kalandom az volt, hogy a Kőszegivel elmentünk Jugoszláviába játszani a Magyar Cirkusszal. Tizennyolc évesen mentünk ki, és akkor az olyan volt, mintha Nyugatra mentünk volna. Hoztam is haza pár lemezt, és egyébként is jól éltünk. Amikor visszajöttem, akkor volt egy harmadik kalandom: elvittek katonának. Ezután jött a vendéglátózás. Jazzkoncertek nemigen voltak még, hanem a Dália eszpresszóban játszottak a zenészek, akiket ez érdekelt. Be lehetett szállni jam sessionre, és abból alakult ki a zenekarunk: játszottunk számokat Nat Adderleytől, Charlie Mingustól, Eric Dolphytól és persze Coltrane-től. Főleg a hard bop irányzatot favorizáltuk.

Az véletlen, hogy ezekből a jazz-zenészekből akkoriban ugyanolyan kábítószeresek lettek, mint a rockzenészekből?
-Ennek történelmi okai voltak akkor. Persze ez veszélyes volt, mert egy darabig azt hiszed, hogy a drogok miatt játszol jól, pedig nem, és a kondíciódnak sem használ, én nem is éltem ezekkel soha. Elképzelhető persze, hogy valaki még jobban játszott, bár Charlie Parkerről nehéz elhinni, hogy játszhatott volna ennél jobban. Ma már persze mindenki megtanulhat úgy játszani, mint Charlie Parker, viszont így pont az egyéniségek tűnnek el. Egészen a hetvenes évekig minden egyes jazz-zenésznek külön hangja volt, amit egyből meg lehetett ismerni, ma már nem. A másik baj az, hogy sok tehetséges zenész van itthon ma is, de alig van játszási lehetőségük. Nekünk abban az értelemben szerencsénk volt, hogy nehezebben kaptunk lehetőséget, és nem akartunk befutni, a karrier másodlagos volt. Mi főleg egyetemi klubokban játszottunk, művelődési házakban, ahol lehetett.

Hogyan lett abból a Syrius zenekarból, amely a ’68-as Táncdalfesztiválon még Pápai Faragó László Így mulat egy beates magyar úr című slágerét játszotta, progresszív jazzrock zenekar?
-Ez valóban nehezen megmagyarázható. A Syrius vezetője, Baronits Zsolt nem sokkal azután egyedül maradt, és ő hajlott rá, hogy azt a fajta slágerzenét játssza továbbra is. ’68 nyarán aztán csatlakozott hozzá Orszáczky “Jackie” Miklós, akiről lehetett tudni, hogy jó basszusgitáros, és jó hangú énekes, és ezt követően a billentyűs Pataki László is otthagyta a korszak népszerű zenekarát, a Liversinget, mert új kihívásra vágyott. Ők hárman kerestek aztán embereket. Én szégyenszemre rajta vagyok a Wikipedián, ahol azt írják, hogy a Syriushoz a Halló bárban csatlakoztam, ami nem igaz, mert a Syrius sosem játszott ott, csak én. A Pataki Laci ott lakott mellette a Király utcában (amúgy még mindig ott lakik), és hallott engem néha hazafelé menet, úgyhogy megkérdezte, nem akarok-e játszani a Syriusban. Mondtam, hogy nem, pontosan a Beates magyar úr és a hasonló szörnyű számok miatt. Aztán mégis úgy alakult, hogy megnéztem őket ’69 nyarán a tévében a Táncdalfesztiválon anyámmal, és megtetszett, ahogy a Jackie énekelt. A Fáradt a nap című számot játszották, ami szintén jó volt.

És ez meg is győzte, hogy csatlakozott hozzájuk?
-Igen, ősszel összeismerkedtem velük, és januártól elkezdtünk próbálni a Csanádi utcai pincehelyiségben, ahol utána is játszottunk, egészen addig, míg ki nem mentünk Ausztráliába. Még egy tagról nem esett szó, ő a dobos, Veszelinov Andris volt, akit pont jókor rúgtak ki a Metróból, és épp hallották a hírt az ORI-büfében a Patakiék, úgyhogy gyorsan meg is keresték.

Fotó: Mudra László [origo]

Ez volt akkor az úgynevezett nagy Syrius, amely el is ment egy teljesen másik irányba.
-Sokan szerették volna megtudni – magamat is beleértve -, hogy ez hogyan alakult ki, amire csak azt tudom mondani, hogy nem beszéltük meg  hogy akkor mostantól új stílust fogunk játszani. Egy hónapig próbáltunk, és ezalatt kipróbáltunk nagyon sok számot. Amikor pár éve összeállítottam egy dupla CD-t a fennmaradt kalózfelvételekből, amelyeket különböző klubokban vettek fel magnóval, akkor szembesültem vele, hogy ötvennél is több számot játszottunk, ebből tizenhat volt saját szám. A többi feldolgozás: Beatles, Led Zeppelin, Doors, ilyesmik, hiszen a legtöbb zenekarnál az utánzás még ’68-69-ben is ment. Ezekből végül kialakult egyfajta játékmód, de mindenki szabadon lélegezhetett mellettük: a Jackie ugye a rhythm & bluesból jött, Pataki az egyik első olyan zenekarból, amely nem csak slágereket játszott, szóval senkinek nem kellett eltávolodnia a gyökerektől.

Kialakult tehát a repertoár, de a hanglemezgyárban mégsem díjazták a progresszivitást. A rétegzenét játszó Syriusban milyen veszélyforrást látott a kultúrpolitika?
-Valaki egyszer azt mondta, hogy a Syrius önmagában ezzel a fajta zenével és életérzéssel volt felforgató, de a mi koncertjeinken tényleg nem volt soha balhé. Mindenesetre itthon szóba sem kerülhetett, hogy nekünk lemezünk legyen: végül Ausztráliában csináltuk meg a Devil’s Masqueradelemezt, és azt jelentették meg licenckiadásként itthon. Szerettünk volna egy másik, magyar nyelvű lemezt is, de ehhez már nem járultak hozzá a Bors elvtársék. Tévében egyszer sem voltunk, és korabeli cikket, rádióműsort sem igen találsz rólunk. És másodszorra már nem engedtek ki Ausztráliába sem, pedig onnét első alkalommal gond nélkül visszajöttünk.

Az mitől lehet, hogy ugyanabban az időben Lengyelországban a magyarral ellentétben viszont nagyon fejlett volt a jazzélet?
-Sokkal jobban menedzselték a zenészeiket, akik ennek következtében sokkal jobbak is voltak, mint a magyarok. Valószínűleg azért történt így, mert akkoriban volt ott egy-két ügyes ember, aki kihasználta azt, hogy állami segítséget fordítanak a jazzre, holott a jazzt a múlt század mindkét nagy diktatórikus rendszere támadta.

Ez is azzal volt összefüggésben, hogy Lengyelországban a diktatúrával szemben kialakult egy ellenkultúra, amely itthon csak egy-két ezer embert mozgatott meg?
-Ez így van, és ugyanígy volt Csehszlovákiában is, a legtöbb művészeti ágban megfigyelhető ez. A lengyelek meg tudták oldani belülről, hogy az ellenkultúrát ne számolják fel, mert azért azt könnyen megtehették volna. Most erre lehet mondani, hogy cserébe mi meg jobban éltünk, mint ők, de a legjobb az lett volna, ha a kettő együtt érvényesül.

Fotó: Mudra László [origo]

Hogy került a Syrius Ausztráliába?
-Teljesen véletlenül. Volt egy Charlie Fisher nevű, magyar származású beatrajongó ausztrál srác, aki töltött egy évet Magyarországon, és mi tetszettünk neki a legjobban. Mondta, hogy kivisz minket, mi persze hittük is, meg nem is, de aztán csodák csodájára kiengedtek, legalábbis elsőre. Ott kint szembesültünk azzal, hogy ott már megvolt a kultúrája a rockandroll-újságírásnak, és foglalkoztak velünk az újságok: először csak ilyeneket, hogy “zenekar a vasfüggöny mögül”, de úgy három hónap után ezek a jelzők elmaradtak, és már úgy kezeltek bennünket, mint egy ausztrál zenekart. Jellemző, hogy amikor ellopták odakint a felszerelésünket, a mi javunkra rendeztek egy segélykoncertet, amelyen fellépett például Billy Thorpe vagy a Chain, mindkettő a legnépszerűbb előadók közé tartozott Ausztráliában akkor. Sőt a Bee Gees korábbi gitárosa, Vince Melouney még menedzselt is volna bennünket, de aztán az nem jött össze.

Elégtétel volt, hogy a hazaérkezésük után megjelent itthon is Az ördög álarcosbálja?
-Nem gondoltunk ilyenekre. Mi ’70 októberében mentünk ki Ausztráliába, egy évvel később hazajöttünk, és rá fél évre jelent meg a lemez. Az is úgy, hogy keveset nyomtak belőle, ami a hatalom kedvelt technikája volt, főleg a könyvkiadásban. Állítólag ötezer jött ki, de lehet, hogy csak háromezer, és ’82-ben volt egy utánnyomás. Amúgy az felháborító, hogy még a CD-n megjelent verzió is ugyanolyan pocsék hangminőségű, mint az eredeti magyar kiadás volt. A CD konkrétan sokkal rosszabbul szól, mint az ausztrál LP.

Aztán ön Amerikába ment, Orszáczky pedig Ausztráliába. Együtt jöttek rá, hogy nincs értelme itthon maradni?
-Nem, én ’73 szeptemberében mentem ki egy évre, Jackie pedig egy évvel később. Még korábban nyertem egy ösztöndíjat a Berkeley School of Musicra, és ez volt az utolsó év, hogy még igénybe vehettem. Abban az évben annyira nem történt semmi velünk, hogy inkább kimentem: Ausztráliába nem engedtek vissza, és az angliai meghívásunknak sem tehettünk eleget, hanem az LGT-t küldték helyettünk. Ugyanez történt egy amerikai turnéval is, amelyre eredetileg a Syriust hívták meg. Egy évre mentem ki, de tovább is maradtam volna, viszont csak egy évre volt vízumom. Bementem a magyar konzulátusra, hogy hosszabbítsák meg, mire a konzul mondta, hogy szó sem lehet róla, magának rögtön haza kell mennie. Ezzel a mondattal el is döntötte helyettem, hogy kint maradok.

Akkor egy jazz-zenésznek komoly lehetőségei voltak Amerikában?
-Ott sincs ám sok lehetőség. A jazz furcsa műfaj. Ha csak nem úgy hívnak, hogy Herbie Hancock, akkor nem vagy milliomos. Ő mondjuk szélsőséges példa, mert nem árulta el a jazzt, hanem csak kipróbált más műfajokat is. A hetvenes évek elején volt viszont a jazz és a pop közötti crossoverőrület, amelynek sok mindenki bedőlt, pedig csak párnak sikerült: George Bensonnak például. De ez nem összekeverendő a fúziós jazz-rockkal, amit viszont imádtam. Első héten New Yorkban három együttest is láttam: a Weather Reportot, a Mahavishnu Orchestrát és a Return To Forevert. Abban az évben egyébként rockzenekarokat is megnéztem: a King Crimsont, Frank Zappát és a Yest. Előttem eleinte csak a tanulás lebegett, meg hogy sikerüljön valahová bekerülni zenélni.

Volt is zenekara odakint?
-Igen, Speed Limitnek hívták, és a másik alapító tagja, Jinda György később George Jinda néven a Special Effects zenekarral elég sikeres volt, nekünk viszont nem jött össze. Pedig közel álltunk hozzá, és Sid Bernstein lett volna a menedzserünk, aki a Beatlest is kivitte Amerikába, és a Columbia szerződtetett volna bennünket. Végül mégsem jött össze a szerződés, mert pont ’79-ben épp rossz fázisban volt a lemezipar. Amerikában ráadásul összesen a piac nyolc százalékát teszi ki a klasszikus zene és a jazz, úgyhogy nem a jazzegyüttesekkel kísérleteztek a kiadók. Hét-nyolc évet zenéltem még kint: volt olyan is, hogy nyolc hónapig egy luxushajón játszottam, de ezt nem szerettem. Végül szétválasztottam a zenélést és a megélhetést, ezért kezdtem el pincérkedni. Egy darabig működött is a kettő, és tudtam mellette próbálni, viszont nem kellett többé a Strangers in the Nightot játszanom. Aztán végül csak a pincérkedés maradt, a zenélést pedig abbahagytam.

Fotó: Mudra László [origo]

De még járt kint egyetemre később is.
-48 évesen azért mentem el egyetemre, mert tanulni akartam. Ahová jártam bevásárolni, útba esett a Hunter College nevű egyetem. Egyszer volt valami kérdésem, úgyhogy megkerestem a zenei tanszéket, ahol megvártam a professzornőt, akit épp körülvettek a diákok. Feltettem neki a kérdésemet, amire egyből válaszolt, aztán megkérdeztem, beülhetek-e egy órájára, végül a következő félévben beiratkoztam. Amit tanultam, az zeneelmélet volt, de sok másfelé is megnyílt előttem az út, és így angol nyelvet, művészettörténetet és más tárgyakat is fel kellett vennem.

Végül miért döntött úgy, hogy több mint harminc év után hazatelepül?
-Egyik barátom kint volt egyszer nálam, és kérdezte, hogy mik a terveim. Mondtam, hogy megvárom, amíg a lányom, aki már odakint született, megtalálja a helyét az életben, aztán majd visszaköltözöm. Azóta eltelt kilenc év, és még mindig nem találta meg, de ez most mindegy is. Leginkább azért jöttem haza 2007-ben, mert itthon kapok nyugdíjat, amiből viszont New Yorkban nem tudnék megélni. Többnyire jól elvagyok itthon, zenét is hallgatok sokat, de a zenélés aktív részét már régen abbahagytam.

Pedig azért játszott még itthon a Syrius még élő tagjaival.
-Azt még most sem tudom megítélni, hogy szükség volt-e arra. Sokak szerint jó volt, hogy legalább így hallottak bennünket, szerintem nem. De nem baj, hogy megtörtént. Az mindig szórakoztat, amikor azt mondják, hogy szögre akasztottam a szaxofont, mintha csak egy kiöregedett focista lennék, pedig Sonny Rollins még 82 évesen is játszik, még mindig nagyon jól. Sokan megmutatták már, hogy nem kell abbahagyni, ha nem akarod. Én abba akartam hagyni, nem is a sikertelenség miatt: én egyáltalán nem fogom fel kudarcként a pályámat. Nem tudtam összeegyeztetni az életemmel ezt, és mindig is elégedetlen voltam azzal, ahogyan játszottam, szóval nem volt nehéz döntés.

Nehéz volt újra megszokni New York után Budapestet?
-Őszintén? Nehéz, igen, nagyon sok minden változott, és sok minden idegesített. Visszajönni a George Bush vezette Amerikából abba az országba, ahol Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök? Kettős állampolgár vagyok, és akkor komolyan úgy éreztem, hogy nekem van a két leghülyébb vezetőm a világon. De azért próbálom magam függetleníteni magam ezektől a dolgoktól.

A Syrius nagy felállásából már csak ketten élnek. A hasonló korú angolszász zenészek azért jobb arányban maradtak meg, már ha túlélték a hatvanas éveket. Kelet-európai zenészsors, vagy csak véletlen?
-Nem, ebben tényleg van valami. Valahol olvastam, hogy a ’66-os híres magyar-brazil meccs magyar résztvevői közül már csak négyen élnek, a brazilok közül pedig még tízen. Nem tudom, hogy ez más foglalkozásokra mennyire érvényes ez, de én nem gondolom, hogy ez véletlen volna.

Forrás:quart.hu

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*