„Egy-egy civilizáció haláltusája mindig megrendítő”

„Egy-egy civilizáció haláltusája mindig megrendítő” – Beszélgetés Bene Zoltán íróval

Beszélgetőtársam a fiatal írónemzedék jeles képviselője, aki a legtermészetesebben él és mozog a műfaj keretein belül. Írásaiban egyszerre van jelen a groteszk, a humor és egyfajta szociális érzékenység, az igazság keresése, és teszi mindezt valami hihetetlen nyelvi gazdagsággal és eleganciával.

– Tanulmányaidat a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karának média szakirányú művelődésszervezői szakán fejezted be. Mi volt az, ami az írás felé sodort, mikorra datálható a kezdet?
– Pontosítanom kell: jóllehet a művelődésszervező szakot valóban régen befejeztem, összességében azonban még mindig nem jutottam a tanulmányaim végére. A felsőoktatásban 1991-ben a JATE (azaz József Attila Tudományegyetem, Szeged) magyar-történelem szakán kezdtem tanulni, ám egy év múltán leadtam a történelmet, s fölvettem helyette a XIX. és XX. századi magyar irodalom speciális képzéseket, végül azonban harmadévesen félbehagytam az egyetemet. A legegyszerűbb módon: nem jártam be. Dolgoztam mindenféle rosszabbnál rosszabb munkahelyeken és -körökben, s hamar látnom kellett, hogy ez nem is fog változni, ha nincs valamiféle diplomám. 1998-ban kezdtem el a művelődésszervezést, amit a kérdésedben említettél, s mivel közben könyvtárba kerültem, 1999-ben a könyvtár szakot is. Előbbit 2002-ben, utóbbit 2003-ban végeztem el. 2009-ben pedig az andragógia mester szaknak vágtam neki, amit 2011-ben abszolváltam. Végül az idei esztendő őszétől, azaz 2012 szeptemberétől a Szegedi Tudományegyetem Málnási Bartók György Filozófia Doktori Iskolájának vagyok doktorandusza, annak kultúraelméleti alprogramjában… Hogy mikortól írok? Próbálkoztam már középiskolás koromban is, a gimnáziumomban, a szegedi Tömörkényben több-kevesebb sikerrel szerepeltem pályázatokon. Utána hosszú ideig semmi. Hivatalossá 2001-ben vált a viszonyom az irodalommal, amikor megjelent az első regényem, s novelláimat is attól az esztendőtől közlik folyóiratok.

– Első köteted, egy regény, Fekete föld címmel jelent meg, s mondhatni azonnal a mély vízbe ugrottál vele, hiszen a történet az önálló óegyiptomi államiság utolsó évtizedeiben, a szaiszi fáraók idejében játszódik, és valljuk meg, ez nem könnyű téma sem az író, sem az olvasó számára. Miért éppen ezt a kort, helyszínt választottad a regény hátteréül? 
– Az igazat megvallva a dologban engem, azon túl, hogy mindig is vonzott Egyiptom, leginkább az analógiák izgattak. Például meggyőződésem, hogy a mi civilizációnk is a végét járja – Oswald Spengler víziója a Nyugat alkonyáról korántsem fantazmagória. A szaiszi fáraók két korszak határán egyensúlyoztak, miként mi tesszük mostanság – mi, európaiak. Egy-egy civilizáció haláltusája pedig mindig megrendítő, az volt Egyiptomban, az Rómában vagy a Maja Birodalomban, és az most is, amikor saját szellemi világunk, életmódunk, mindennapi közegünk végóráit éljük. A hanyatló civilizációk közötti párhuzamok viszont hiába szembeötlőek, sosem tanulunk a történelemből… Említetted, hogy a Fekete föld témája nem könnyű. Igazából én nem éreztem különösebben nehéznek belehelyezkedni egy sajátos ókori nézőpontba. Ehhez, persze, mélyen bele kellett ásnom magam Egyiptomba, amit kifejezetten élveztem. Egyik könyvbemutatón kaptam egy fontos visszajelzést: a megjelent olvasók azt várták, bemutatom az eredeti kéziratot, beszélek a fordítás nehézségeiről, az eredeti szöveg sorsáról, s hogy miként jutottam hozzá az írnok visszaemlékezéseihez, azaz elhitték az én pszeudo-memoáromról, hogy valódi emlékirat.

– Miközben gőzerővel próbálják elsinkófálni és félremagyarázni történelmünket, te megírtad a Továbbmondott történetek című novelláskötetedet, amely a magyar történelemből ragad ki epizódokat huszonöt novellába sűrítve. Miért érezted fontosnak ezeket megírni, mi motivált erre?
– A Továbbmondott történetek nem egységes egészként született, nem előre elképzelt koncepció alapján valósult meg. Valamennyi benne olvasható elbeszélés korábban megjelent különböző folyóiratokban, egymástól többé-kevésbé függetlenül. Több történelmi környezetbe helyezett elbeszélést írtam életem során (még fogok is nyilván), s idővel jött az ötlet: mi volna, ha ezeket valamilyen módon kötetté fűzném? Ennek eredménye a Továbbmondott történetek. A motivációja sokrétű. Nem elhanyagolható elem, hogy érdekel a történelem. És elszomorít, hogy egyre kevesebbet tudunk róla. Meg egyáltalán: egyre kevesebbet tudunk, az egész társadalom rohamosan és drasztikusan hülyül el. Az érdeklődés is csappan, mind felületesebbé is válunk. Ezen utóbbi, a felületesség még a kulturális-tudományos diskurzusban is terjed. Hogy a Továbbmondott történetek kapcsán hozzak erre egy példát: a kötetről született olyan recenzió, amelynek szerzője az egyik, XIX. században játszódó novella kapcsán megjegyzi, milyen zavaró, hogy egy korábbi, XVI. századi nyelvállapot köszön vissza a vala szó használatával – miközben azok a mondatok, amelyekben a vala szerepel, vendégszövegek: Vajda János 1848-as naplójából származnak. Vicces, nem? De visszatérve a történelemre… Egyfelől mindig is a csetlő-botló, hibázó, esendő ember érdekelt; a nagyon romantikus, rendíthetetlen hősök kevésbé ragadnak meg. Sokkal inkább azok, akik fölülemelkedve félelmeiken, legyőzve, meghaladva ilyen-olyan korlátaikat képesek önzetlen cselekvésekre, példamutató tettekre. Hiszem, hogy a történelmi kulisszák között ugyanaz az emberi lény mozog, mint egy jelenben játszódó történetben. Az, aki néhány ezer éve született, hasonló módon gondolkodott, ugyanazokkal az isteni adományokkal rendelkezett, mint a mai ember – legfeljebb a megfigyeléseiből másféle következtetéseket vont le. Nem hiszek abban, hogy a történelem töretlen fejlődési folyamat lenne, a történelem inkább magántörténetek antológiája, egyben (ha elfogadjuk annak) sajátos mitológia. Ugyanakkor tény, hogy a mi kispolgári korunkból nézve úgy tűnik, elődeink nemesebbek voltak nálunk. Vagy csak hősiesebb korban éltek? Nem tudom. Azt azonban annál inkább, hogy ebben a fogyasztói társadalomban, amelyben élnünk kell, percemberkék válnak követendő mintává, valódi példaképek viszont nincsenek. Holott nagy szükség lenne rájuk. Halványan remélem, hogy néhány ilyen igazi példaképre lelhet az olvasó a Továbbmondott történetek lapjain…

Keserédes című kötetedet olvasva kirajzolódik a szociális érzékenységed, ugyanakkor látom magam előtt a szerzőt, amint fittyet hány a tabukra és közben saját határait (is) feszegeti. Felmerül a kérdés, beszélhetünk-e határokról, ha az írói felelősségvállalás kerül szóba, és ha igen, ezt hol húzhatjuk meg?
– A felelősség az egyik legnehezebb kérdés manapság. Gyakorta halljuk, hogy ez egy következmények nélküli ország. Ám ez nem csak Magyarországra, hanem – különböző mértékben ugyan, de – az egész nyugati civilizációra érvényes megállapítás. A kapitalizmus amúgy sem előrelátó, a mihamarabbi profit kecsegtető ígérete mindenféle távlati gondolkodást nyomban fölülír. Amióta pedig a polgári társadalom fogyasztói társadalommá alakult (és szándékosan nem használom a fejlődés kifejezést ebben a kontextusban), a helyzet még rosszabb. Jelenkorunk jólétinek is nevezett nyugati társadalma lyukacsos szociális hálójával, marketing-ízű, tessék-lássék kirakat-gondoskodásával együtt sem hasonlít az igazságos társadalomról szőtt álmok egyikéhez sem, inkább jellemzi (és meghatározza) a szemfényvesztés, a félrevezetés, a kifinomult manipuláció, valamint a látszat. – Az efféle kritikákra, tudom, azt szokták mondani: jóllehet sok a hiba a nyugati világban, de a benne élők legalább szabadok… Na, igen. Mondjuk, hogy azok… Azonban tökéletesen egyetértek Ferdinandy Györggyel, aki úgy vélekedik, „a céltalan szabadság ugyanolyan sivár, mint a szabadság hiánya.” Az írástudóknak felelősséget kell vállalniuk, az öncélúság, a l’art pour l’art, a semmi folyamatos ragozása, a spekulatív szövegelés legjobb esetben is pusztán struccpolitika. És nem arra gondolok, hogy (mondjuk) egy irodalmi mű legyen „nagyon mondanivalós”. Csupán arra, hogy ne kenjük el a felelősséget, az írástudók, az értelmiség egyetemes felelősségét… Hogy a határok hol húzódnak? Nehéz ügy… Nem tartom szerencsésnek például, ha egy író „direkte” politizál. Bár el tudom fogadni, hogy adódhat olyan helyzet, amelyben valamely író úgy érzi, nem tehet mást. Én nem érzem így, ez azonban az égvilágon semmit sem jelent… A tabukra vonatkozó kérdésed szintén nem egyszerű… Sokszor érzi úgy az ember, már régóta nem léteznek tabuk, már mindet ledöntötték, aztán lépten-nyomon beléjük botlunk mégis úgy a közélet, mint a magánélet területén. Nem hiszem, hogy fittyet tudnék hányni a tabukra, viszont megkísérlem − amennyire lehet − kiiktatni őket, próbálom kivonni magam a befolyásuk alól. Hogy tisztább legyen a kép. Vagy igazabb, hitelesebb. Ilyesmi.

– Voltál újságkihordó, cipőbolti eladó, megtapasztaltad az írói lét keserű stációit, mennyiben játszott mindez szerepet abban, hogy írásaidban sokat foglalkozol a kisemberekkel, a lecsúszott egzisztenciákkal, azokkal, akik a társadalom perifériájára szorultak?
– Biztosan szerepet játszik. Ahogy szerepet játszik az is, hogy nem vonulok félre. Nem is tehetném meg, de véleményem szerint nem is szabad. Aki félrevonul, kivonul, az elmetszi a gyökereit. Csakhogy nekem fontosak a gyökereim. Volt ugyan időszak, amikor úgy éreztem, terjedelmes, erős gyökérzettel bírok, a Kárpát-medence bármely pontján elegendő tápanyagot szívhatok magamba. Tévedtem. Kis híján kiszáradtam. Igazság szerint satnya gyökereim vannak, csak Szegeden működnek jól… De visszatérve a kérdésedhez: Ottlik Géza mondta egyszer, hogy az író a létezés-szakmában dolgozik. Valahogy így gondolom én is. Az író él. Ennyi az egész. Él, s közben figyel, tapasztal, hatások érik. Mint bárki mást. A különbség csak az, amit ezek a tapasztalatok, megfigyelések, benyomások indukálnak benne…

– Hihetetlenül termékeny vagy, bár még csak a pályád elején jársz, máris tíz próza-, valamint egy tanulmányköteted jelent meg és valljuk meg, ez nem kis teljesítmény, a kapcsolódó recenziókat olvasva pedig egyértelmű, hogy megtaláltad a helyedet a kortárs irodalomban. Milyen feladatokat, vagy kötelezettségeket jelent ez a számodra? 
– Hát, hogy negyvenévesen mennyire járok a pályám elején, azt nem tudom. Bár, mivel későn indultam (28-29 évesen kezdtem megjelenni), nyugodtan fogalmazhatunk így is. A termékenység ugyancsak viszonylagos… Azt sem tudom, megtaláltam-e a helyemet a kortárs irodalomban vagy sem. Vannak irodalmi „helyek”, ahová szívesen tartozom, amelyekre műhelyként tekinthetek. Négy-öt ilyen műhelyhez van közöm, egyikhez sem nagyon szoros, nem „belső körös”, de azért valamilyen. Az utóbbi esztendőkben egy saját műhelyecskét is próbálunk kialakítani. A feleségemmel, Pusztai Virággal (aki képzőművész) és néhány közeli baráttal. Ennek megnyilvánulási formája egyfelől a SzegediLap.hu kulturális és művészeti portál, amely egy éves működése során közel hetven szerzőtől közölt valamit (novellát, verset, tárcát, tanulmányt, esszét, cikket, fotót, grafikát stb.) és eme esztendő alatt hatvanezren látogatták meg a világhálón; másfelől olyan kiadványok, mint a Szeged effekt és a Szeged effekt 2 antológiák. Ezekben kortárs szerzők felkérésre született, első közlésű, Szegedhez kapcsolódó írásai olvashatók. Az elsőben, 2011-ben 27, az idén megjelent másodikban 34 író-költő publikált, részben Szegedhez kötődőek, részben olyanok, akik csak vendégként, látogatóként, átutazóként jártak a városban, ugyanis az alkotóknál nem, csak a műveknél kértünk szoros Szeged-függést. Tervezünk további tematikus, Szegedhez kapcsolódó gyűjteményeket is. Mind a SzegediLapot, mind az antológiákat a szegedi kultúra, művészet és tudomány iránt érzett felelősség és a (hitünk szerint jó értelemben vett) lokálpatriotizmus hozta létre, illetve tartja életben. A barátaimmal együtt úgy gondoljuk, a miénkhez hasonló törekvések az egyetemes magyar kultúrát gazdagíthatják, már csak azáltal is, hogy fölmutatják a helyi értékeket.

És ez kötelezettség is, felelősség is… 

Botz Domonkos 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*