A szálak Hawaii-ra vezetnek

A kaliforniai Pebble Beach fantáziapalotákkal csipkézett szakaszán vagy San Francisco hivalkodó negyedein végighaladva, az ember nem koncentrál automatikusan a látottak magyar vonatkozásaira. Pedig az őriztetett milliomos negyed névtábláin is egyre másra bukkannak fel a “Tokaji”, “Banai” stb. nevek és tudott dolog, hogy még San Francisco jellegzetes szárnyas gúla alakú felhőkarcolójának tervezőgárdájában is dolgozott magyar tervező.

Eleinte még sértett is a mondás, miszerint indiánt nem találni mindenütt  de magyart igen… Csóválgattam a fejem, valahányszor eszembe jutott e méltatlannak tűnő hasonlat. Vendéglátóm, Kovács József, aki Dunamocson született, később onnan került Komáromba, ma pedig Kalifornia talán leggyönyörűbb tartományában, Cannel Valley-ben él családjával és fogtechnikusként dolgozik – ő mondta: “Nincs ezen semmi csodálni-való  Te is magyar vagy, én is az vagyok, holnap meglátogatjuk Berkeley-ben Bábi Ferit a kolbászgyárost, aztán az egyik nap átugrunk a kollégámhoz, aki nem is fogtechnikus, hanem foggyáros. Úgy hívják, hogy Hites Gyuri. Majd elmeséled neki, vannak-e még halak a gútai kanális­ban, s állnak-e még az évszázados nyárfák a gútai úton, Komárom felől, mert álmatlan éjszakái vannak ez irányú tájékozatlansága miatt… Gyuri ugyanis Gútáról jött Kaliforniába, örülni fog az “élő” híreknek.

A rákövetkező napokban aztán volt szerencsém nagyobb területeket is bejárni. A kísértés továbbra sem szűnt meg: Egyik angol barátunk köl­csön adta lakása kulcsát, hogy ott, pontosabban San Jóséban, útközben megállhassunk. Úgy is történt. A ház üresen várt bennünket. Választot­tunk magunknak szobát, ismerkedtünk a művészi hajlamra utaló, eredeti ízléssel összeállított berendezéssel, s egyszer csak mit látok! Csupa ma­gyar könyv, kalocsai, sárközi és buzsáki hímzések, mindenféle magyar népi használati eszközök: kolomp, hímzőráma, rokka, csavaros könyv ­sajtó “Budapest” felirattal. Igen, Robin barátunk felesége, Klárika Bu­dapesten született, méghozzá ugyanabban a városrészben, amelyben édes­anyám! Szinte káprázott a szemem, de mit részletesem, büszke voltam, no! Pedig előttünk volt még a Grand Canyon, a kaliforniai kék ég és Hawaii. Ez utóbbi már Polinézia, a létező paradicsom, az álohé /szeretet/ országa/szigete/, számunkra teljesen idegen, egzotikus vidék…

Csaknem félnapos repülés után landolt a gépünk a Hawaii sziget– csoport Maui szigetén, pontosabban Kahului-ban. Még talán nagyobb áhítat fogott el amikor e földre léptem, mint amerikai földre térésemkor. Ma is álomszerű emlékként él bennem az élmény, olyannyira távol esik a kelet-közép-európai élettapasztalattól. Lépésről-lépésre kísértett a ter­mészet bőkezű áldása. Hiszem, hogy az ember szépérzékét és túltengő igényeit sehol a világon nem elégíti ki a természet olyan bőkezűen, mint itt: a partok mentén a képeslapokról ismert steril tiszta föveny, érdesen suhogó pálmafákkal. A sziget belseje felé haladva mindenütt üde zöld fii, káprázatos orchidearengeteg, cukornádültetvények eukaliptuszok és cip­rusok által közrefogva. Minden virul és illatozik. Napközben a mélykék égről kitartóan tüzel a Nap, éjszakánként esik az eső, öntözni tehát nem kell, a mennyei rézsia gondoskodik a részletekről is. Mindez talán nem is véletlen, hiszen a monda szerint Maui istenség volt az, aki felfedezte és az embereknek adta a szigeteket… Jókedvében tehette…

Az idelátogató idegenek számára a kialakított tisztásokon lampion füzérek között, virágkoszorús bennszülöttek mutatták be szertartásaikat jóhangzású, egzotikus zene kíséretében. Persze volt ott “modernség” zené­ben, építészetben és öltözködésben is, több mint amennyit feltételezni lehet. Érdekes, hogy idehaza, hallgatva az ott megragadott dallamokat, még évek múltán is érezni véltem azt az illatot, amely ott, Maui-n a zené­vel együtt áradt szerteszét, s valószínűleg a frangepánia illata érvényesült benne leginkább. Makawao és Kokomo érintésével értük el aznapi úti célunkat, Olin- dát, melynek közelében ananász és papájakertek között találtunk rá amerikai ismerősöm nyaralójára. Mindent előkészítettünk a pihenésre, de engem nem hagyott nyugton a telefon. Címjegyzékemben szerepelt
egy nyelvkutató neve, aki Hawaii-on él. Gondoltam, ezt az alkalmat nem szalaszthatom el, hiszen korábban hiába kerestem öt levélben, még az ausztráliai címén, akkor még nem tudván, hogy időközben áthelyezte  székhelyét Hawaii-ra. Rövid keresgélés után megvolt a név, mellette a telefonszám, s a cím: Dr. Vámos-Tóth Bátor, Honolulu, Hawaii stb. Késedelem nélkül tárcsázok, a telefon kicseng, egy finom kattanás, és bejelentkezik Vámos doktor. Nem ismertük egymást, ezért a kissé ün­nepélyesre és hosszúra nyúló bemutatkozást követően kerülhetett csak sor Vámos doktor tevékenységének részletezésére..

íme a nyelvtudo­mány megszállottjának elképzelései, eredményei, nem utolsósorban pedig példája: Vámos doktor munkájának jobb megértése végett vissza kell kanyarodni az ősnyelv kérdéséhez. Az ősi világnyelv gondolata nem új, hiszen az Ószövetség is ezt írja: “Mind az egész Földnek pedig vala egy nyelve és egyféle beszéde vala.” /Mózes I. IX. fej. 1 ./vers, majd leírja a bábeli nyelvzavart. Az ősnyelvet talán csak a legutóbbi időkben kutatják ilyen távlatokban.

Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy az elfeledett vagy lekicsinyelt, mindamellett tüneményes tehetségű magyar nyelvészek, történészek és amatőr kutatók már 200 éve foglalkoznak ezzel a kérdéssel, az 1812-ben elhunyt Keresztesi Józseftől, Horváth Istvánon, Körösi Csorna Sándoron, Táncsics Mihályon, Varga Zsigmondon keresztül az 1973-ban elhunyt Pass Lászlóig, akik így vagy úgy, valamennyien azt bizonygatják – ma már tudjuk, nem alaptalanul – hogy a magyar a legősibb nyelvek egyike.

A közös ősnyelv kutatásának van egy további külföldi szaktekin­télye is, Richard Fester, aki arra vállalkozott, hogy bebizonyítja egy közös ősi világnyelv létezését. Erről számol be “Az emberiség ős sza­vai “ című könyvében is. A gyakorlatban pedig több mint negyed szá­zada gyűjt és rendez szavakat, több mint kétszáz különféle nyelv és nyelvjárás köréből. Az anyagot harminc önkéntes munkatársa hordja neki az egész földkerekségről. Fester rendező keze nyomán hamarosan szabályszerűségek, az eleddig egymással összefüggést nem mutató nyelvekben közös vonások tűnnek fel. Fester felfigyelt olyan szavak hangzásbeli rokonságára, amelyek tu­lajdon nevekké váltak. A tulajdonnevek ugyanis a legmaradandóbbak. A történelem minden hányattatásán át képesek megőrizni alakjukat A nyelv­tudós már vizsgálódása elején olyan földrajzi nevekre akad, amelyek a legkülönbözőbb nyelvekben egyaránt hasonló hangzásúak: Németország­ban a Rajna, Rhein, Franciaországban a Rhone, a Garome és a Roanne, Olaszországban a Reno, Angliában a Rannoch, Norvégiában a Rena, Svédországban a Rönne lehet ene példa. Emellett a Rhii\és Rhön nevek nem folyót jelölnek ugyan, csakúgy nem, mint a rhein /eső/ betűcsoport legkülönfélébb összetételei. Viszont ezek a nevek mindig vízzel kapcso­latosak, még akkor is, ha helységneveket jelölnek. Dr. Vámos- Tóth Bátor, illetve az ő vezetésével a Hawaii szigeteken tevékenykedő Táncsics Magyarok, akik 1976 és 1990 között öt földrész 44 országá­nak földrajzi névtára, valamint a Times Atlasz névanyagának összesen közel kétmillió /!/ földrajzi nevén rágták át magukat.

Dr. Vámos-Tóth Bátor munkássága arra irányul, hogy bizonyossá­got nyújtson arra vonatkozóan, hogy a közös ősnyelv szempontjából a magyar az élő kulcsnyelv. Ezt a kérdéskört öleli fel több ezer oldalas Tamana című művében, amely nem csupán keresi, hanem egyenesen és cáfolhatatlanul igazolja, hogy az őstörténet által emlegetett ősnyelv – pon­tosabban az ősnyelvvel csaknem azonos nyelv – a magyar! Folytatjuk….

Cúth János, Író-újságíró Kanada

A magyarságtudat című műve alapján

 

 

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*