Feleségek a Fehér Házban

Laura Bush fenti mondata kitűnően tükrözi az elnökök egyetlen választottjainak feladatkörét. Ők azok, akik nem csupán csinos, hanem központi elemei a kampánynak, mert támogatásukkal, tanácsaikkal, személyükkel nemcsak férjüket, hanem a közvéleményt is formálják. Hiszen mikor azt vizsgáljuk, mennyire támaszkodik egy elnök a feleségére, tulajdonképpen a karakteréről tudunk meg többet. Az alábbi összeállítás Kati Marton Titkos hatalom című könyve alapján készült.

 

„Nemcsak a jelöltnek, de a feleségének is teljes elszántsággal kell küzdenie, ha azt akarja, hogy férjét megválasszák az ország vezetőjének. Az elnöki házaspárnak le kell mondania magánéletének nagy részéről és a családi élet számos vonatkozásáról, hogy beteljesítsék álmukat. Az elnök karrierje egyben a feleség karrierje” – írja a könyv hátoldalán Kati Marton. Kettejük házassága nem holmi kalandregény, egyenesen nemzeti ügy. Az elnökfeleség sikere azon múlik, képes-e megtalálni a korszak belső lényegét, befolyásának a mértéke pedig leginkább attól függ, milyen viszony fűzi a férjéhez.

„Az elnöknek az a sorsa, hogy megszakad a kapcsolata a külvilággal, csak egyvalaki marad neki, a felesége” – mondja Jacqueline Kennedy. A média terjedésével a közönség egyre finomabb érzékkel tudta megítélni az elnök házasságának minőségét. Trumanékról például azt láthatta, hogy Bessnek sikerült megőriznie a kisvárosias hátország érzetét, ami az elnök lételeme volt, Pat Nixon azonban mindvégig egy megalázott másodhegedűs maradt, akivel a férje nem sokat törődött. Lányuk, Julie, később Eisenhower elnök fiának felesége lett, akivel először óvodásként találkozott a Fehér Házban. Lady Bird, Lyndon Jonson felesége képes volt szűk keretek között is úgy navigálni, hogy csillapította férje haragját, közben pedig kényeztette az egóját. Nancy Reagan: „legtöbb tanácsot személyi kérdésekben adtam.

A gazdasághoz és a katonai dolgokhoz nem sokat értek, de jó emberismerő vagyok”, az általa pozicionált emberek mind javára váltak az elnöknek. Idősebb George Bush legnagyobb erőssége Barbarától származott, aki miatt az ország pátriárkának látta, egy népes és rokonszenves család fejének.

Eleanor és Franklin D. Roosevelt (1933–1945)

Eleanor és férje, Franklin is olyan arisztokratikus társadalmi rétegbe kerültek be családjuk révén, ahova csak születni lehet. Eleanor nyolc­­évesen édesanyját, majd két évvel később édesapját is elvesztette, így öccsével együtt nagymamájuk gyámsága alatt nőttek fel. Talán ebből fakadhatott Eleanor félénksége, komolysága, valamint mélyen átélt embersége. Egészen különbözött férjétől, aki – anyja túlzott szeretetének és figyelő tekintetének súlya alatt – megtanulta „megtéveszteni környezetét alakoskodásával; személyes bájával, kifogástalan modorával pedig – az érzelmekkel játszva – távol tudta tartani magát az emberektől”. Míg Franklin gyakorlatias, Eleanor idealista volt. Kettejük hagyományos értelemben vett házassága már 1918-ban véget ért, mikor kiderült, hogy nem ő az egyetlen nő férje életében. Ez azonban csak erősebbé és elszántabbá tette. A feleség komolyabb politikai szerepvállalása akkor kezdődött, mikor egy családi vitorlázás során a jeges óceánban fürödve Franklin lebénult. Ekkor döbbentek rá igazán, mennyire szükségük van egymásra, Eleanor éjjel-nappal gondját viselte. Bénultsága miatt képtelen volt bizonyos feladatait ellátni: „Franklintől megtanultam, hogyan gyűjtsek információt a vonat ablakán kitekintve: ő mindig figyelte, hogyan áll a vetés, milyen az emberek öltözete, mennyi az autó, és hogy milyen állapotban vannak, még a szárítókötélen lógó ruhákat is… Franklin előtt kiterített térkép volt a táj…” Az ország lassan elfogadta, hogy a Roosevelt házaspár tagjai a politikában is társak. Eleanor nem vált az addig szokásos értelemben vett first ladyvé, jogot formált arra, hogy írhasson, elmondhassa a véleményét. Miközben férje a hadsereget, ő a civil lakosságot készítette fel a háborúba való belépésre. Azt mondják, a Fehér Házon belül nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az ember csak pozitív dolgokat mondjon az elnöknek, Eleanor ellenben sohasem kímélte férjét a rossz hírektől. „Lehet, hogy boldogabb lett volna egy halk szavú nővel, aki mindenben egyetért vele, erre én nem voltam alkalmas… olykor az volt a feladatom, hogy meg­sarkantyúzza… Egyike voltam azoknak, akik valóban az ő ügyét szolgálták.” Nem elsősorban feleségként, sokkal inkább lelkiismeretként, egyfajta erkölcsi iránytűként élt férje életében. Franklin Delano Rooseveltet négyszer választották elnökké.

Betty Ford

Országlásukat a politikai helyzet kapcsán nem lehet önmagában vizsgálni, hi­szen Gerald Ford a Watergate-ügy révén lemondani kényszerült Richard Nixon alelnökeként került hatalomba (1974–1977). Az ország csalódott; nem csak az elnökben, mint személyben, hanem az elnökségben, mint státuszban. Éppen ezért az új elnök és neje nem komoly tetteikkel, döntéseikkel, hanem személyiségük szilárdságával voltak képesek visszanyerni a nép bizalmát. Betty egy korábbi (1965) idegösszeomlása miatt Gerald már egyáltalán nem tekintette jó házasságát magától értetődőnek, rádöbbent, hogy boldogsága milyen sok szálon kötődik felesége boldogságához. „Az a lényeg, hogy mindketten 7:3 arányban adjuk bele magunkat. Azaz itt én adok hetet, te hármat, amott meg én adok hármat és te hetet. Ha folyton azon töröd a fejed, hogyan szerezz örömet a másiknak, akkor nehéz nem boldognak lenni” – mondta egy interjúban Betty Ford. Voltak közöttük nézeteltérések, de férje élvezte, hogy Betty véleményt mer nyilvánítani. Szerettek csak a beszélgetés öröme miatt együtt lenni. A közönség egy olyan first ladyt ismerhetett meg, aki nem egyeztette le előre válaszait az elnökkel, mikor interjút adott. Úgy gondolta, a nőiességnek nem kell hogy része legyen a hallgatás. „Attól még, hogy a Fehér Házban lakunk, hús-vér emberek vagyunk.” Betty népszerűsége az elnök megítélésének is használt, noha a Nixonnak adott kegyelem után ez igencsak megtépázott állapotban volt. Billy Graham lelkész egy interjúban úgy nyilatkozott Fordról, hogy valószínűleg „egészen más lesz, mint elődje, többet fogja említeni a Bibliát, Istent és az ima szükségességét”. Ez valóban így is lett. Nixon elnököt az alábbi indokkal részesítette kegyelemben: „Az alkotmány országunk legfelsőbb törvénye, ez igazgatja polgárként elkövetett tetteinket. Csak Isten törvényei, amelyek lelkiismeretünket igazgatják, állnak e felett… Teljes szívemmel, elmémmel és lelkemmel hiszem, hogy nem elnökként, hanem Isten alázatos szolgájaként irgalmatlan ítéletben volna részem, ha nem kegyelmeznék meg.”

 

 

Hillary és anti-Hillary

Clintonék házassága elnöklésük idején nagyon komplikált és bonyolult volt. Annyit érdemes megjegyezni, hogy Hillary, akinek korábban „botfüle volt a politikához” (írta róla régi barátja, Donna Shalala), komoly fejlődésen ment keresztül mind politikai, mind személyiségi szinten ez alatt a nyolc év alatt. Amellett, hogy a maga politikai karrierjén fáradozott, társa tudott maradni férjének. „Hillary pontosan tudta, mire van szüksége a férjének intellektuálisan és érzelmileg ahhoz, hogy önmaga maradhasson, hogy a lehető legjobban teljesítsen, hogy jó elnök lehessen. … Gyakran figyelmeztetett minket, hogy Bill el fogja szúrni a következő fellépését, ha nem hagyunk időt neki, hogy kocogjon, gondolkodjon, felkészüljön.” Külföldi útjain talált rá igazán a maga politikai hangjára, amit egyre karakteresebben képviselt. A társadalom azonban mást várt az elnök feleségétől, és nem volt felkészülve arra, hogy az amerikai kollektív tudatban élő hagyományos szerepkörről Hillary kedvéért megváltoztassa véleményét. Éppen ezért nem titkolt módon a 2000-es választásokon mindkét fél a jelöltek feleségeinek az anti-Hillary szerepet szánta. Laura Bush pedig a későbbiekben ezt nagyszerűen be is töltötte. Generációjának oly sok tagjával ellentétben, Laura soha nem kérdőjelezte meg az amerikai társadalom értékrendjét. Jól megfigyelte, hogy gyakran nagyobb hatást gyakorol az, amit elhallgat, mint amit kimond. Ambiciózus elődeivel szemben „szolgálata apró gesztusokban nyilvánult meg” férje oldalán.

A házasságokra más-más hatást gyakorolt az elnökség. Egyeseké megerősödött, mások eltávolodtak egymástól, és voltak olyanok is, akiknek ugyanolyan biztos alapokon nyugvó maradt, mint azelőtt, mielőtt beköltöztek a Fehér Házba. Mindenesetre egyetlenegyszer sem követte válás a Fehér Házból való kiköltözést. Paradox módon azonban nem azok bizonyultak a legjobb elnöknek, akik a legbecsületesebbek vagy a legjobb férjek voltak. Azok tudtak magabiztosan kormányozni, akik tisztelték feleségüket, és meghallgatták véleményét, tanácsait.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*