Hamisan csillogó analógiák

A Méltányosság Politikaelemző Központ a Méltányosság-blogon útjára bocsátotta a Projekt Amerika című, a választásokig futó, de egyáltalán nem csak a választásokról szóló sorozatát. Célja, hogy elemzők és vendégkommentárok segítségével bevezesse az olvasókat a kampány és az amerikai társadalom „kulisszái” mögé. Az alábbi cikk, a sorozat része.

Papp László Tamás szabadúszó publicista, elemző. Győrben él, írásai rendszeresen jelenleg az online HVG-ben és a Kritika folyóirat hasábjain jelennek meg. Régebbi tanulmányai, könyvkritikái, elemzései megtalálhatóak a Beszélő számaiban, a Kapitalizmus.hu blogon, illetve a Hírszerző portálon, az ÉS, a Mancs, valamint a Népszabadság archívumában. Kutatási területe az összeesküvés-elméletek, erről többször publikált, illetve tartott előadást, a témában íródó könyve hamarosan megjelenik. Legutóbbi tanulmánya a Méltányosságnál a politikai humor tárgykörében született.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

„Sokak szerint Amerika is végletesen megosztott ország, amiből persze itthon keveset érzékelünk. Más oldalról inkább az tűnik fel, hogy Amerika belső megosztottságai ellenére is mennyire egységes ország. Vajon melyik az igaz? Igaz lehet-e a két állítás együtt is?” – tétetett fel a kérdés a tengerentúli választás apropóján. Nos, az jól látható, hogy Amerika a legkülönbözőbb irányú bezzegelések tárgya volt a hazai demokratikus politikai kultúra mögöttünk hagyott negyedszázadában. E narratívafolyam két főágra oszlik. Az egyiknek tipikus fordulata, hogy bezzeg Amerikában nem fordulhatna elő ilyen nemtelen harc a pártok között, ott nincs helye se a szélsőségeknek, (se a szélsőséggel való alaptalan riogatásnak), se a megosztó politikának. A másik szerint viszont ezek az USA-ban, az egyik legősibb demokráciában is a politika természetes részei, ergo semmi baj nincs azzal, hogy nálunk is jelentkeznek, sőt. Előbbi inkább a balliberális, utóbbi főleg a jobboldali diskurzus jellemző érvpanelje. Kinek van igaza?

Ha az USA belpolitikai felszínét nézzük, akkor látszólag a jobboldalnak. Kampány idején (s gyakran azon kívül is) amerikai politikusok, véleményformálók éppúgy fasisztázzák, kommunistázzák egymást, mint nálunk. A hozzájuk közel álló nyilvánosság „munkaidejének” jelentős része arra megy el, hogy eme vádakat cáfolják. „Ellentétben azzal, amit a Fox News fecseg, Obamának nincs ínyére a szocializmus vagy akár a kváziszocializmus, és aligha remeg attól a vágytól, hogy több hatalma legyen a privát szektor felett, mint bármely elnöknek azóta, hogy Nixon 1971-ben bevezette a bér-és árkontrollt.” – írja egy Obama-párti zsurnaliszta. (Jonathan Alter: Az ígéret – Obama első elnöki éve. Geopen Könyvkiadó, 2010. 241.o.) A republikánusokkal erősen szimpatizáló Jonah Goldberg egész kötetet szentelt annak illusztrálására, hogy hányszor nevezte fasisztának a demokrata baloldal a republikánus jobboldalt. (Tény, hogy sokszor.) Majd ugyanazon könyvben levezeti: Amerikában tényleg vannak fasiszták, de nem a konzervatívok, hanem a liberálisok azok. (Liberálfasizmus – A baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig XX. század Intézet, 2012.)

Valóban: hogy az amerikai kampányt a magyarnál (vagy akár az európainál) kevésbé jellemeznék a durva személyeskedések, a szélsőséges kijelentések, a megosztó szólamok, az egyszerűen nem igaz. Mi több, az USA politikájának a negatív kampány, a konfliktusalapú felvetések, a nyílt szembenállás olyannyira részei, hogy azok az ottani közélet számára majdhogynem a létezés alapjai. Keményen szétszakítja az országot az abortusz tiltásának vagy engedélyezésének kérdése, amelyet – életvédő oldalon – a republikánusok dobtak be.  A Republikánus Párt illetékes testülete totális abortusztilalomról szóló javaslatot terjesztett elő. A drákói lengyel változatnál is szigorúbb jogszabály-tervezet nemi erőszak és vérfertőzés esetén sem engedélyezné a terhesség megszakítását. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Todd Akin republikánus szenátorjelölt – ha lúd, legyen kövér – „azt mondta, hogy azok a nők, akik ’egy tényleges nemi erőszak’ áldozatai, szerinte csak ritkán esnek teherbe, mert szervezetük ilyen körülmények között tiltakozik a megfoganás ellen.” Ez már pártjának is sok volt, de már későn, a kijelentés világ körüli útra indult. Míg hazánkban (és egy-két országot leszámítva szerte Európában) a közvélemény döntő része támogatja a legális abortuszt, Amerikában ez koránt sincs így. Ugyanígy a mi földrészünkön általában elfogadják a globális felmelegedés tényét, illetve annak káros voltát. Az USA-ban ez is hitvita. Nemcsak a már idézett Jonah Goldberg ecseteli a globális felmelegedés jótékony hatásait, de a republikánusok jelentős tényezői tagadják, relativizálják azt, mondván: ha létezik is, hatása inkább pozitív. Szemben a „zöld” demokratákkal.

Az ember kifejezetten „otthon érezheti” magát Amerikában, sőt déja vu ragadhatja el, ha a rasszizmus örökzöld témájához érkezünk. Lawrence Wilkerson, egykori republikánus közhivatalnok, Colin Powell volt kabinetfőnöke arról beszél, hogy pártja tele van rasszistákkal. Ha ez sarkított vélemény is, kétségtelen, hogy a Republikánus Párt viszonya a kisebbségekhez ellentmondásos, sokkal inkább a fehér átlagpolgár ízlésvilágának akar megfelelni, egyik befolyásos médiafigurája, Rush Limbaugh pedig varázsnégernek titulálta Obamát. A politikai és vallási bigottság összefonódásának elborzasztó példája a Dixie Chicks együttesShut Up & Sing c. dokumentumfilmben megörökített vesszőfutása. A lánycsapat egyik tagja megjegyzést tett George W. Bushra. A hisztérikus politikai lincskampányt, ami ellenük indult, a Mohamed-karikatúrák esetéhez vagy a magyar szélsőjobb ideológiai „fejvadászataihoz” lehetne hasonlítani. A magyar jobboldal, egyes döntéseket, helyzeteket védve-magyarázva gyakran hivatkozik rá: Amerika sem jobb nálunk és/vagy Amerikában is van ilyen. Mikor 2002-ben azt hányták a Fidesz-hívek szemére, hogy demokrata egy jogállamban nem vonhatja kétségbe az eredményt, látszólag joggal vethették ellen: a választási csalás gyanújának Amerikában is komoly hagyománya van (elég csak a 2000-es elnökválasztás újraszámolás-követelését felhozni), a választási regisztrációnál is adta magát a tengerentúli példa, de a halálbüntetés és a három csapás törvény, vagy akár az Isten, a vallás alkotmányos szerepeltetése kapcsán is folyamatosan hivatkoznak az USA-ra.

Kezdjük a legutóbbival. Richard Dawkins citál Isteni téveszme c. könyvében egy 1999-es Gallup-felmérést. Melyben azt tudakolták, „szavaznának-e olyan, képzettsége szerint alkalmas személyre”, aki valamelyik kisebbségi és/vagy a politikában alulreprezentált csoporthoz tartozik. Míg női jelöltre az USA-polgárok 95 százaléka voksolna, katolikusra 94, zsidóra és feketére egyaránt 92, de mormonra illetve homoszexuálisra is 79, addig ateistára csak 49. (I. m. 22. o.) Ez az egyetlen kisebbségi identitás, amelyet az amerikaiak többsége elutasít. Amerika oroszlánrésze tényleg vallásos, csakhogy ez ott – Magyarországgal ellentétben – nem jobb-és baloldal közötti törésvonal. Nem egyik vagy másik párt vallásos, hanem a „politikai nemzet” elsöprő többsége. Egy ’98-as kutatás azt hozta ki, hogy Amerika a világ ötödik legvallásosabb országa, lakónak kétharmada „nagyon vallásos”. (Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? – Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa Könyvkiadó, Bp., 2005. 151.o.) Ezek a tendenciák alapjaiban azóta sem változtak. „Ahhoz, hogy elnökjelölt lehessen valaki, ’normális’ családi környezet, Istenfélés és erős nemzeti érzelmek kellenek. A hit kérdése náluk központi jelentőségű. Ezekben sincs különbség demokrata vagy republikánus jelölt között.” –számolt be tapasztalatairól egy magyar fiatal a 2008-as kampány idején. Nem vitás, az USA-ban az ateizmus, a kétkedés sokkal inkább „devianciának” számít, mint Európában. De legalább ilyen fontos, hogy ott vallás és társadalom összefonódása jól megfér egyház és állam szétválasztásával. Vallásgyakorlás és vallástagadás joga egyaránt alkotmányosan garantált.

Az „istentelenséget” nem az állam, hanem a társadalom bünteti. „Ez egy olyan ország, ahol az alkotmány korlátlan szabadságot biztosít mindenkinek – egészen addig, amíg be nem lépsz egy kis közösségbe. Ott vagy elfogadod a helyi szabályokat, lettek légyen azok írottak vagy íratlanok, vagy továbbköltözöl. Nehogy azt hidd, nem figyeli ki a szomszéd, hogy elmész-e istentiszteletre vagy otthon hagyod-e a nagymamát hétvégére? Ha hiányzol a templomból, ha magára hagyod a nagymamát, kiutálnak.” – mondja az ismert újságíró amerikai magyar barátja. (Aczél Endre: Amit megírhatok. Alexandra, 2009. 185.o.) Szemben Magyarországgal, ahol a „vallásos kormány” próbálja gesztusokkal, intézkedésekkel hívővé visszanevelni a többségében laikus, gyengén vagy alig vallásos népességet. Az USA politikai centrumában nincs vallástalanság – az egyenlő lenne a közszereplői öngyilkossággal. Ehelyett mérsékelt és radikális hit vív párharcot. Amerikában józan önérdekből külsőleg még az is hívő, aki belsőleg nem az. A „reformhívő” politikusok, véleményvezérek éppoly jól ismerik a Bibliát, mint az Alkotmányt. Már csak azért is, hogy saját csodafegyverüket fordíthassák a bigottak ellen. Stanley Kramer daytoni majomper ihlette filmjében a darwinista tanítót védő ravasz ügyvéd a Szentírás kreatív magyarázatával cáfolja (és teszi nevetségessé) a hitbuzgó vádlót. A harc ma is tart, evolúciótól az eutanázián át az őssejt-kutatásig, és a reformereket ma sem kell félteni.

Választási regisztráció. Nálam avatottabb kolléga elmondta: a két rendszer nem teljesen ugyanaz, sőt, valamint az is köztudott, hogy a dolog az USA-ban rettenetes felháborodást, gyanút keltett. (A rendelkezést Pennsylvaniában fel is függesztették.) Tehát az amerikai példára bizalomgerjesztő céllal hivatkozni, finoman szólva is öngól. Ami a szélsőségek Amerikában játszott szerepét illeti, érdemes a dolgot történelmi perspektívából nézni. Az Egyesült Államokban komolyan vehető szélsőbaloldal nincs. Az I. világháború után, főleg a nagy világválság idején még nagy ambíciókat dédelgető kommunista párt 1944-ben feloszlatta önmagát, mert Earl Russel Browder főtitkár a már e blogban is tárgyalt amerikai kivételesség, valamint a tőke és munka közti osztálybéke koncepcióját hirdette. A pártot ugyan ’46-ban ujjászervezték, az eretnek Browdert pedig kizárták, de önnön dogmatizmusuk és a hidegháborús korszak üldözései gyakorlatilag végleg törpepárti létre ítélték a kommunistákat. Voltak ugyan híres szovjet-és kommunistabarát értelmiségiek, de perdöntő nagypolitikai befolyás reménye nélkül. A ’70-es évek szélsőbaloldali terrorizmusának egyik lehetséges oka, hogy a rendszerellenes mozgalmak vezetői felfogták: a háborúellenes érzület dacára sincs reményük a hatalom legális megragadására. Az pedig már az USA alapvetően ma is szabadpiaci elveken nyugvó gazdaságának köszönhető, hogy sok olyan követelést (fokozott állami szerepvállalás, általános betegbiztosítás) is szocializmusnak, sőt kommunistának neveznek a piacpártiak, amelyek Európában legfeljebb a szocialista, szocdem jelzőt érdemelnék ki.

Amit Sarah Palin, Rick Santorum, Rush Limbaugh és a Tea Party képvisel, lehet egyfajta radikalizmusnak tekinteni. Militáns homofóbia, abortuszellenesség, tradíciókultusz: az európai szélsőjobbnak is alapvonásai. Ugyanakkor több lényeges különbség is van. Ez a szélsőjobb filoszemita és Izrael-barát. A jobbos szélsőség antiszemita irányzata ugyanúgy a törvényhozáson kívül rekedt, mint a kommunisták. Újabb amerikai (sőt, talán nyugati) specialitás a zsidóbarát jobbszél, s az Izrael-ellenes (de legalábbis Izrael-szkeptikus) baloldal. „A ’zsidó lobby’ befolyására vonatkozó sajátosan paranoid gondolatok fertőzték meg az egyetemek népének jelentős részét és az európai baloldalt…” – írja a már hivatkozott Goldberg. (I. m. 26. o.) Egy amerikai Jobbik, tehát önálló szélsőjobboldali párt sikerének esélye meglehetősen csekély, amit Pat Buchanan Reformpártjának kudarca is demonstrál. Palin 2008-as katasztrófája, Santorum idei bukása azt is beigazolta: a republikánus héjapolitika perspektívái korlátozottak. A konfliktusalapú amerikai pártmodellbe bele van kódolva jó adag pragmatizmus is. A magyar reprezentatív „történelmi” keresztény nagyegyházak a rendszerváltás óta „zsigerből” lecövekeltek a jobboldalon. Az USA-ban viszont a hagyományosan ultrakonzervatív mormon közösség „hangja”, a Salt Lake Tribune most fordult szembe Romneyval – egyebek közt a szélsőjobbal való „haverkodás” miatt. Az alkotmány mellett maga a pártrendszer, a politikai felépítmény is egy komplett fék-ellensúly struktúra.

Amellett az USA túl demokratikus és túl nagy ország ahhoz, hogy megengedhesse magának a felelőtlenség luxusát. Akampánytámogatói toplista egyben a két nagypárt mély beágyazottságának térszerkezete is. A republikánusok mögött állnak az energia-és vegyipar, továbbá (a keresztény morálnak ellentmondóan) a Las Vegas-i kaszinóipar óriásai. A demokraták szponzorai a film-és kiadóipar nagyjai, valamint kommunikációs cégek. S bárhogyan is ijesztgetik a saját táborukat fasizmussal vagy épp szocializmussal, a valóság az, hogy ilyesmire nemigen van esély. Ezért velejéig hamisak a felszínes analógiák. Egészen más egy olyan országban szélsőségesekkel cimborálni (vagy velük ijesztgetni), ahol sohasem volt idegen megszállás, totális diktatúra. S a közjogi rezsim annyira összetett, hogy egyik nagypárt sem tudná egyedül, „magyar módra” lebontani, aztán szájízének megfelelő alkotmányt, választási rendszert, közhatalmat építeni. Egyensúlyt teremt, hogy mindkét erő egyszerre államellenes és „állampárti.” A demokraták gazdaság-és társadalomfilozófiája etatista, viszont az életmód (szexualitás, gyermekvállalás, kegyes halál, egyéni jogok, stb.) terén inkább az önrendelkezés hívei. A republikánusok a büntetőjog terén rend-és szigorítás-pártiak, az erkölcscsősz korlátozás mellett vannak, de a szabad vállalkozás támogatói. Mindkét párt ott támogatja az állami szerepvállalást, ahol a másik ellenzi, ami önmagában gátja a totális állami túlterjeszkedésnek. Ezért is tévesztenek meg a felszínen olyannyira egyező amerikai-magyar párhuzamok.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*