Nekünk Sandy kell!

A Méltányosság Politikaelemző Központ a Méltányosság-blogon útjára bocsátotta a Projekt Amerika című, a választásokig futó, de egyáltalán nem csak a választásokról szóló sorozatát. Célja, hogy elemzők és vendégkommentárok segítségével bevezesse az olvasókat a kampány és az amerikai társadalom „kulisszái” mögé. Az alábbi cikk, a sorozat része.

Az amerikai elnöki székért folytatott küzdelem vélhetően legváratlanabb fejleménye a Sandy névre keresztelt hurrikán keleti parton végzett rombolása, mely egy hónapon belül másodszorra írhatja felül az eddigi forgatókönyveket. Ám Sandy lényegesen több tanulsággal jár, mint azt elsőre gondolnánk.

Fontos leszögezni, hogy Sandy egyáltalán nem szuperhurrikán, és barokkos túlzás az évszázad viharának nevezni, de legalábbis túlzott optimizmus. Három dologban egyedülálló: egyrészt méretében, mely által hatalmas területet érint közvetlenül (mely ráadásul az Egyesült Államok legsűrűbben lakott régiója), másrészt az érkezését megelőző – és nem távozását követő – hatalmas médiafigyelem tekintetében (összefüggésben a választási kampánnyal), és végül, de nem utolsósorban az amerikai viszonylatokban is szokatlanul gyors, flott és kiterjedt reakciókban, ideértve az evakuálásokat, figyelmeztetéseket, és általában a felkészülést a viharra. Ugyanis más szempontokból aránylag átlagos viharról beszélhetünk, a New York környékén mért maximum szélsebességhez hasonlót már Kabhegyen is mértek, a lehullott csapadékot tekintve egy manilai lakos csak elnézően mosolyogna, a vihar által okozott tengerszint emelkedés (storm surge) pedig eltörpül Katrina pusztítása mellett, mely valódi szuperhurrikánról később teszek említést, nem is beszélve az áldozatok – szerencsére – hatalmas különbségéről.

Szó sincs lekicsinylésről; a „könnyen megúsztuk” jelzők nagyrészt a már említett elképesztően hatékony felkészülésnek és katasztrófakezelésnek köszönhetőek, ugyanis egy ennyire sűrűn lakott területen, ráadásul ekkora kiterjedésben „normális” esetben (például Kínában, Indiában vagy Malajziában) ezrek vesztek volna oda egy ennél gyengébb viharban is. Mindez olyan régióban valósult meg, ahol a trópusi viharok inkább nevezhetőek ritkának, mint sűrűnek, s ez ráirányítja a figyelmet egy eddigieknél is érdekesebb kérdésre, miszerint az amerikaiak – történeti szempontból – rendkívül rövid idő alatt sokat tanultak egy hét évvel ezelőtti katasztrófából, a Katrina hurrikán new orleans-i pusztításából, mely majdnem olyan mértékben rázta meg az amerikai társadalmat, mint az ikertornyok elleni terrortámadás. Akik pedig akkoriban arra számítottak, hogy mindezt csak a média és a politika fújta fel, nagyot tévedtek. Ugyanis a több ezer ember halálából, egy ikonikus város elpusztulásából felocsúdva az amerikaiak első dolga volt– mint annyiszor történelmük során – számot vetni a katasztrófával, és mikroszkóp alatt megvizsgálni, vajon mi vezetett oda (a vihar kialakulásának fatális véletlenén túl), hogy a világ legerősebb országának gépezete látványosan akadozott a katasztrófa kezelése során. Tanulmányok és értekezések garmadája született, mind katasztrófakezelés, mind a társadalmi, pénzügyi és – bizony! – politikai hatásait nem csupán elemezve, hanem előremutató javaslatokat téve, konkrét intézkedések özönét generálva ezen a területen. Obama elnöksége alatt részben a Katrina tapasztalataira építve erősítették meg  nagyságrendekkel a  szövetségi katasztrófavédelmet, mely az elmúlt napokban jelesre vizsgázott. De említhetném a villámgyors és éles médiareakciót, mely egyértelműen rávilágít arra, hogy milyen pozitív irányú elmozdulás történt a várható katasztrófára való felkészülés tekintetében is.

A lakosság komolyan vette az evakuálásokat, szó sem volt az anno New Orleansben tapasztalt „renitens” hozzáállásról, mely annyi emberéletet követelt később. A világsajtó összetartást és egymásért való kiállást sugalló (és bemutató) képekkel volt tele már akkor, mikor a vihar még partot sem ért. Ha van még egy piciny unikuma a viharnak, az a Facebook-generáció reakciója, ugyanis a laptopok, szünetmentes tápok és routerek, illetve telekommunikációs hálózatok korában tömegek posztoltak a Facebook adatlapjukra, meglehetősen abszurd helyzetben: gyertyafényben, áramellátás nélkül. Micsoda különbség mindez ahhoz képest, hogy csupán 5-10 évvel ezelőtt emberek százezrei, milliói lettek egy csapásra elvágva egymástól napokra, mindenféle kommunikációs eszköz nélkül? Mi volt mindez, ha nem a közösségi összetartozás vagy a társadalmi kohézió egy rendkívül újszerű megnyilvánulása? Hiszen olyan helyzetben, mikor, egy külső erő hatására pillanatok alatt atomizálódott közegben, jó esetben családja szűk körében találták magukat az állampolgárok, mégis maradt egy csatorna, melyen át kapcsolatba léphettek egymással, támogathatták egymást. Gondoljunk bele, mindez mennyit jelentett volna azok számára, akiknek New Orleans sötét, vízzel borított utcáin kellett megküzdjenek a magánnyal.

Ez a reakció pedig mérföldkő lehet, bizonyára önmagában kutatások tucatjait fogja elindítani, számunkra pedig sok tanulsággal szolgálhat. Alig több mint két éve Magyarország is átélhette egy szörnyű katasztrófa anyagi és pszichológiai következményeit, mégis, a vörösiszap-áradás óta csupán arról szólnak a híradások, beszélgetések, olykor elemzések, ki a felelős, hányan és hány évre kerülnek börtönbe, ki mennyi kártérítést kap, és még sorolhatnám. De szó sem esik arról, ebből miképpen tanulhatnánk, hogyan előzhetjük meg a jövőben a hasonló katasztrófákat, milyen – nem szigorúan vett katasztrófavédelmi – lépéseket kell tennünk afelé, hogy egy ennél is nagyobb – akár természeti – katasztrófára felkészült legyen a társadalom, a kormányzati szervekről, vagy a médiáról nem is beszélve. Vajon a vörösiszap-katasztrófa társadalmi, gazdasági és politikai hatásairól mikor fog a Katrina hurrikánéhoz hasonló tanulmány születni? A Nekünk Mohács kell-szellemiségben a csapásokat beletörődéssel fogadjuk, a soron következőket szinte „elvárjuk”. Érdemes lenne inkább megtanulnunk végre, hogy miképpen okuljunk tragédiáinkból és kudarcainkból ahelyett, hogy elássuk őket egy emlékezetünk, történelmünk egy minél eldugottabb szegletébe.

Az amerikai elnökválasztás tekintetében megkockáztatható az a kijelentés, hogy Sandy megnyerte Obamának az elnöki széket a következő ciklusra. Természetesen ez nem csupán egy szerencsés véletlen, Fortuna érdemtelen kegye, ugyanis Obama teljes mértékben teljesítette azt a feladatot az elmúlt napokban, melyet egy felelős, gondoskodó és biztonságot teremtő vezetőtől várnának az amerikaiak. Politikai értelemben véve főnyeremény volt számára a hurrikán, hiszen az elmúlt napokban 50 millió amerikai érezhette a saját bőrén, milyen egy hatalmas természeti csapás, mely minden percben emlékeztette őket arra, hogy az áradat levonulása után az utcákat elözönlő tűzoltókat, rendőröket, a Nemzeti Gárdát, és úgy általában véve az embereket segítő erőket kinek „köszönhetik”. Persze egy Katrina után tapasztalt akadozó gépezet képe akár a vereséget is jelenthette volna. Romney láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, mely számára a lehető legrosszabbkor jött, és menedzserszemlélete ezekben a „nehéz időkben” minden, csak nem vonzó attitűd. Bizonyára annak sem lesz jó visszhangja, hogy az egyik republikánus kongresszusi képviselőjelölt kampányfőnökéről kiderítették, egy internetes troll álneve mögé bújva megkísérelt kisebb pánikot kelteni, melynek vélhetően nemcsak politikai következményei lesznek.

Sandy valóban egyedülálló hurrikán volt. A lehető legjobbkor, egy elnökválasztás előtt tudatosította a kampányban megosztott és kissé talán megfáradt amerikaiakban, hogy mennyire fontos az országukat immáron évszázada csúcson tartó összetartozás-érzés, mely bármikor egy platformra húzza az addig acsarkodókat is, megmutatva és használva a társadalmi kohézióban rejlő elképesztő kötést, melyet mi magyarok csak irigykedve figyelhetünk a messzi távolból.  Mert lehet, hogy nekünk nem Mohács kell…

Jenei András, Méltányosság Politikaelemző Központ

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*