Amerikáról és egy Kesey-könyvről

A Méltányosság Politikaelemző Központ a Méltányosság-blogon útjára bocsátotta a Projekt Amerika című, a választásokig futó, de egyáltalán nem csak a választásokról szóló sorozatát. Célja, hogy elemzők és vendégkommentárok segítségével bevezesse az olvasókat a kampány és az amerikai társadalom „kulisszái” mögé. Az alábbi cikk, a sorozat része.

„az egész regényben nincs egyetlen boldog ember sem”

 A szerzőről: Kőrös László (1958) Képzettsége szerint magyar-latin szakos tanár, pályája első felében külpolitikai újságíró volt, jelenleg fordításaiból él. Több mint hetven kötetet fordított magyarra, köztük Kesey, Vonnegut, Konrad Lorenz, Goldziher Ignác, Karl Jaspers, Orwell, Naipaul, J. K. Galbraith, Leonard Cohen munkáit.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Írók mindig összehasonlíthatatlanul többet tudnak emberekről és országokról, mint a pszichológusok vagy a politológusok, mindenesetre érthetőbben mondják. Én jól jártam: tizennégy éves voltam – már túl egy amerkai alapszerzőn, Mark Twain-en – amikor elkezdtem olvasni Vonnegutot. Azóta egyre differenciáltabban látom (nem mondom, hogy alaposan értem is), az országot, ahová csak az én tágabb családomból is vagy huszan vándoroltak ki, úgyhogy akár bele is ragadhattam volna valamiféle, épp ez okból  közhelyszerű Amerika-képbe. Felnőttként jó egynéhány könyvet fordítottam magyarra, mégpedig nagyrészt amerikaiakat. Szerzőik, márhogy a legjobbak, igen határozottan és tudatosan reflektálnak hazájuk történetére és állapotára, ami már csak azért sem kerülhette el a figyelmemet, mert kamaszkori nagy élményeim közé számítom Steinbecket és Wildert, az amerikai hőskor megéneklőit.

Fordítottam Vonnegutot, Erskine Caldwellt, Ken Keseyt, egyik amerikaibb, mint a másik, kegyetlenül hitelesek. Keserűséggel és elragadtatással tölti el őket szülőhazájuk; alighanem ez egy-egy nép valamennyi jó írójának természetes alapállása. Minden ország életében az emberi állapot nyilvánul meg, értelemszerűen a mondott hatással.

Máshonnét nézve láthatjuk Amerikát Eldorádónak vagy földi pokolnak, már tudniillik, ha csak ennyi rálátást engedünk magunknak. Döbbenetes élményem viszont, hogy 2002 végére a magyar közvélemény szinte egyetemes ellenszenvvel figyelte a 2001-ben megsebzett óriást. A szocialisták, szocializációjuk (szmájli) folytán örültek, hogy Amerikát, amely Koreától Kubán és Grenadán át egész a rendszerváltás rémületes időszakáig annyi bosszúságot okozott nekik, móresre tanította egy maroknyi őrült mohamedán. Mégsem örülhettek nyíltan, lévén kormánypárt egy NATO-országban… A jobboldal még nagyobb bajban volt; ők kiállhattak volna a harcra készülő, nyilvánvalóan nem balos nagyhatalom mellett, de nem tehették, ha egyszer a kormányzó utódpárt, tetszik, nem tetszik, rákényszerült ugyanerre. A bizarr helyzetből következően alig akadt például újságíró, aki mert volna arra a következtetésre jutni, hogy Afganisztán, majd Irak inváziója stratégiai, politikai és gazdasági szükség, ennélfogva elkerülhetetlen. Maszatoltak, a jobboldalon pedig még ennél is csúfabbul viselkedtek.

Nem tették bölcsen, ha van olyan, hogy „amerikai ideológia” (és nem csak propaganda létezik), tudható: a hadban álló Egyesült Államok szentség, és az amerikai többség elvárja, hogy mindenki így is tekintsen rá.  Időbe telik, míg elfelejtik nekünk a reakcióinkat. Világos, hogy Washingtonból nézvést „a világmindenség segge lyuka” (© by Vonnegut) vagyunk, és hogy azt küldik ide nagykövetnek, aki nem tud jobb helyet kibrusztolni magának, de még ezeknek a külügyéreknek a viselkedése is mutatja, hogy úgy, ahogy vagyunk, orrolnak ránk. Különösen a jobboldalra.

Azt hiszem, ez – háborúik támogatásának nemzetiminimum-szerepe – az amerikai amerikai eszmeiség sarokpontja. Kétlem, hogy az ottani többség ne tekintené szimpla hazaárulásnak a 22-es csapdáját Joseph Hellertől, a másodlagos források (film, irodalom, tévé) úgy mutatják, hogy aki egyenruhában van, ipso facto hazafi-hérosz, akkor is, ha Amerika háborúiban egyébként a hetvenes évek óta önként bevonult hivatásosok harcolnak.
Vonnegut Az ötös számú vágóhídban nem ilyen hősöket szerepeltet, itt-ott be is tiltották a könyveit. Ezért is, de azért is, mert honfitársait györkértelen, kiszolgáltatott, nem túlságosan fegyelmezett és igen krisztusiatlan (önző) embereknek ábrázolja. Akik viszont nagyrészt úgy tudják magukról, hogy derék, összetartó, istenfélő, szabad, az egész világnak példát nyújtó nemzet.
A másik nagy mítosz az amerikai szabadság, amely ugyan talán a világon a legmegalapozottabb efféle intézmény, de a gyakorlatban beleértetik a híd alatt alvás, illetve egymás kíméletlen kifosztásának szabadsága is.
A magam részéről az előző bekezdésben szereplő állítás remekbe szabott foglalatának tartom Ken Kesey regényét, az Olykor egy nagy ötletet. (Nagy munka volt, jó munka volt, a szakmából is rengeteget tanultam, míg lefordítottam.) Ha mármost ebből a könyvből akarnám kimutatni, mi teszi nemzetté, pláne valaminő lelki közösséggé az amerikaiakat, be kell látnom, hogy az egész egyetlen hatalmas ellenpélda. D. H. Lawrence-nek az amerikai lélekről nem tudom milyen apropóból megfogalmazott mondata óta gyanakodhattam volna, hogy így van, eszerint ugyanis „Az önlelkétől megcsömörlött ember magányos és gyilkos hajlamú”, aminthogy valószínűleg Vonnegut sem véletlenül idézi többször is Thoreautól, hogy „az emberek hatalmas többsége csendes kétségbeesésben éli életét”.

Kesey történetének külső keretét egy favágósztrájk alkotja, amelynek során a sarokba szorított kitermelő cég az egyik főhős, Hank Stamper vállalkozásától kér és kap segítséget.  A regénynek ez a szála az, amely a legtöbbet mond az újvilági társadalom és a lelkek dinamikájáról, az egész könyv egyébként szellemesen átdolgozott Oresztész-Hamlet-história. Sietek hozzátenni, hogy e művét Kesey ’61-ben írta, tehát ha komisz akarok lenni, azt is mondhatom, hogy azóta Oregonban bizonyára minden rendbe jött, de hát tudjuk, hogy a dolgok lassan jönnek rendbe; mi már itt nem haragszunk a mongolokra, de az amerikai négerek például még nagyon sokáig nem fogják megbocsátani a rabszolgaságot.

Az Olykor egy nagy ötlet Kesey életművében a Krisztus-regény Kakukkfészketköveti (egyszerűsítés tőlem, a magyar kiadás címe köszönőviszonyban sincs az eredetivel, lásd még: Zabhegyező). McMurphy története sokkal nagyobb siker volt, aki elég tehetséges egy új Evangéliumhoz, tarol. (V.ö.: A félkegyelmű, Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, etc.).

Ebben a könyvben egyedül a félelem teremt valamiféle, jóllehet meghasonlott közösséget az emberek között, azazhogy még a gyűlölet és az irigység is… A sztrájkoló favágók gyűlölik Hank Stampert (pionír-famíliájával együtt), amiért saját érdekeit nézve fütyül az egész városra, és mindenáron – unokaöccse és apja élete árán is – kihasználja, hogy elvégezheti helyettük a munkát. Gyűlölik egymást, mert gyávák és tétovák, gyűlölik és irigylik a vezetőiket. (N.B. Wolfe-nak van egy „A gyűlölet múzeuma” c. munkája.) Él bennük némi nosztalgia a hősies „régi favágó- és bérharcosidőkkel” kapcsolatban, Keseytől azonban azt is megtudjuk, hogy azok igencsak komisz idők voltak, robot, ínség, a mostaninál jóval kegyetlenebb létharc, vérre menő osztályharc.

Ha jól látom, az egész regényben nincs egyetlen boldog ember sem, azazhogy: az egyik Stamper-unokaöcs az, de ez alighanem független mindenféle társadalmi vagy egyéni beágyazottságtól, ő alkatilag az. Elgondolhatnánk, hogy boldogságának forrása evangéliumi, ú.n. „újjászületett” keresztyénsége, csakhogy Kesey nemigen rejti véka alá, hogy a vallás, amely beragyogja e hős amúgy is napsugaras életét, afféle bazári szekta, a prédikátor pedig, aki a dolog lelke, valószínűleg valamiféle kétes gyalogszent, csak éppen nem sportcsarnokban, hanem egy cirkuszi sátorban predikál. (Szektája neve: a „Metafizikai Tudomány Pünkösdi Egyháza”. Ügyeltem, hogy a Christiant mindenütt keresztyénnek fordítsam, követve a hazai, vízválasztószerű, dacos szóhasználatot.) A Hegyi Beszédnek az a mondata, hogy „Nem szolgálhattok a Mammonnak is, az Istennek is”, úgy tűnik, efféle kisegyházi körökben még nyomtalanabbul sikkad el, mint abban a másik közegben, amelyet igen sokatmondóan a „telhetetlen papzsák” kifejezés jellemez. Hogy azonban ne az egész Evangéliumot dobjam ki az ablakon, megemlítem: amikor Vonnegut egyik hősétől – akit a nagyszerű munkásmozgalmárról, Eugene W. Debbsről mintázott – a bíró megkérdi, hogy Harvardot járt voltaképpeni polgár létére miért áll ki a szegények és az elesettek mellett, azt feleli: „Talán a Hegyi Beszéd miatt”.

Kesey a Kakukkfészek után „a mindent” akarta megírni, ezen belül a teljes Amerikát is, tehát nagyon odafigyelt, miket állapít meg róla. Vagy félszáz, de talán ennél is több esetben írja le az Amerika, amerikai szavakat, amelyekhez gyakran valamilyen általános érvényű megállapítás is tartozik. Ritka, hogy e szavak valamilyen valóságos lelki-szellemi-eszmei egységet jelölnének. Hank Stampert – a két főszereplő egyikét, a rezonőr-főhős bátyját – az író egészen bizonyosan az ország megtestesítőjének tartja és ábrázolja: kemény, önző, szinte tökéletesen részvétlen, egyébként azonban mindenkinél mindenben különb. (Koreában kommandósként szolgált, és nem akad, aki ökölharcban legyőzné, stb., lásd a Kakukkfészek McMurphyjét, a másik ökölvívót, aki egy kínai hadifogolytáborból is kitört.) Hank lelkének állócsillaga a függetlenség, az, hogy hazája törvényeinek értelmében a legvégsőkig védheti mindenfajta jogát és érdekét. Mint mondja, ha megtámadják az országot, harcol érte, ha Kalifornia támadja meg Oregont, harcol Oregonért, ha Oregon és a szülővárosa kerülnek szembe, ő az utóbbi, Wakonda oldalán küzd… és így tovább, egészen a magányos, már csak önmagáért tusázó harcos komor képéig.

*Kóda: ez itt esszé-féle, azaz kísérlet, kérem, kezeljék ennek megfelelő elnézéssel.

Lehet ugyanis, hogy igazából még azt sem fogtam fel teljesen, hogy Amerikában pillanatnyilag egy mulatt belpolitikus elnök* és egy mormon külpolitikus elnökjelölt pályáznak a legfőbb végrehajtó hatalomra. Pedig utóbbi érint is valamelyest, azokat a rokonaimat ugyanis, akik a múlt század első felében az Egyesült Államokban haltak meg – egy anya és hét gyereke például tüdővészben – a mormonok azóta megkeresztelték a maguk vallására, aminthogy például a néhai Simon Wiesenthal szüleit is.


* Keseynél, favágókörökben, még tökéletesen szalonképes és könyvben is leírható kérdés ez: „Ki tanítja majd meg hogyan borotválkozzék egy fejsze élével […] Hogyan heréljen ki egy négert?
A borotválkozzék ragozása a fordítói stílusérzék némi bicsaklására vall.

 

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*