Magyarnak lenni nem misztikus ideológia terméke

XXI. század gyermeke nehezen érti meg az előző két évszázad történetét, a háborúk okait, a politikai szenvedélyeket, akárcsak az önfeláldozó kiállást a haza védelmében. Ennek oka egyszerűen az, hogy múlóban van az emberi gondolkodásnak egy idealizmusok-vezérelte időszaka, amelyben fontos szerepe volt az ideológiáknak, az eszmék erejének.  Úgy látszik, át kellett mennie az emberiségnek (legalábbis a fehér emberi társadalmaknak) ezen a két évszázadon, hogy rátaláljon a tényszerű, racionális életszemlélet útjára.

Korábban a vallások szerepe volt választ adni az emberi élet problémáira, és miután ezek a válaszok nem elégítették ki az ismeretekben tájékozottabb embert, más magyarázatot keresett, irányt adó elméleteket gyártott. Kitágult a szemlélet érdeklődése a nagyobb emberi közösségre. Át akarta lépni a gondoskodó elme az egyén nemesebbé tételéhez szűknek érzett lelkigyakorlatos szabályozását, a magáénak érzett közösséget akarta átalakítani, jobbá tenni, amelyben minden probléma megoldódik az idealizált politikai irányzat tökéletességében. Így jött létre a politikai ideológia, mint a politika kvázi hitelvi alapja, amit csak követni kell, vagy kényszeríteni rá azokat, akik vonakodnak.

Az életet szabályozó ideológiákra volt is valóságos igény, annak során ahogyan a társadalom népesebb egységekbe tömörült. Az iparosodás megváltoztatta az emberi társadalom szerkezetét. A termőföld népfeleslege özönlött a gyárvárosokba, ahol társadalmi képletté alakult az éhező proletariátus, csakúgy a városi polgárság. Új problémák jöttek, és új próféták, néptribunok – megoldandó a társadalmi bajokat. Voltak elgondolások általános rendezésre, de a sokszínű tagozódás érdekviszonyok alapján történt.

A nacionalimus a nemzeti sajátosság alapján jött létre, kitermelte a nemzetállamokat. Az imperializmus is valójában impériumépítő nacionalizmus, amelyben ugyan nem a nemzeti értelemben azonosak összefogása az alap, hanem a nagyhatalombani részesség biztonságot adó érzülete. Szemben a hitleri Német Birodalommal, például az Amerikai Egyesült Államok és Nagy Britannia váltak a nagyhatalmi nacionalizmus példáivá. Nem ellentmondás, hogy ugyanakkor ez a két világrendező hatalom a nemzetközi nagytőke területi bázisa. Megfigyelhető, hogy az angolszász világban a kommunizmusnak csak jelentéktelen politikai szervei voltak, de nagy szerepe volt ennek a kapitalista nagybázisnak a kommunizmus hatalomba juttatása terén – más országokban.

Az ideológiák hatásosságát követve azt látjuk, hogy a nemzetköziséget hirdető ideológiák ebben a két évszázadban rendkívül hatásosak és eredményesek voltak. A szocialista, kommunista ideológia, számos változatával – miként a demokrácia – széles néprétegek politikai mozgósítását célozta meg. A nyilvánosság részére meghirdetett alapelv egységesen a „kizsákmányolt nép” érdekvédelme, ellenállása, forradalma „a kapitalizmus ellen”.

A munkásságnak, minden ország munkásrétegének a kizsákmányolója az illető ország kapitalistája. A munkásságnak a megszervezése pedig, világszerte mindenütt a nemzetköziség eszmeiségében történt. Milyen ellentmondás: a munkás a nemzetköziségért hevül, küzd, hoz áldozatot, őmaga soha nem jut el más országba, városának elhanyagolt negyedében éli le tájékozatlan életét. Kit fog ő, miféle kapitalistát, milyen urakat fog ő gyűlölni? Csak a saját országa rendjének a felforgatója lesz. De ez benne van a nemzetközi nagytőke imperialista törekvéseinek programjában. Ördögi terv: a kiszemelt ország vállalkozóit, bankjait, mi több vezetőit, értelmiségét, akár középosztályát is, saját népe támadja meg. És ha ez mégsem sikerül így, arra készült a Szovjetunió, hogy eltakarítsa, most már világméretekben, a kezére adott fél-Európából és a Harmadik Világnak nevezett volt gyarmatvilág országaiból mindazt és mindazokat, ami és aki útjában lenne a globális birodalomnak. Mindez végbement a XX. században, aminek során az ideológiák szinte egytől egyig elhasználódtak, a felhergelt kollektív gyűlölet tárgytalan lett. Már sehol nem lázadnak, lázítanak a kapitalisták ellen. A mai kor divatba hozott veszedelme a „fasizmus” meg az „antiszemitizmus” politikai célt szolgáló mumus.

Madách Ember tragédiája-nak legnagyobb tanulsága, hogy a despotizmus ellen fellázadó tömeg megfogal-mazott ideológiája hevében és nevében megdönti a hatalmat, a kiontott vérből új néphatalom jön létre, amelynek beérésekor egy következő generáció új ideológiát fogalmaz az immár ismét despota elűzésére, hogy a forradalmi láng ciklikusan égesse a szabályszerűen ismétlődő diktatúrákat. Megfigyelése teljesen ráillik az általa ismert történelem folyamatára.

Amikor valami világméretű, akkor legyünk óvatosak a megismétlődés törvényszerűsége terén. Ha sorravesszük a francia forradalomból kisarjadó, és folyamatos dollárhitelezéssel táplált véres forradalmakat és világháborúkat hevítő ideológiai rendszereket, a lőporfüst és atomfelhő eloszlása után újszerű fejlemény tárul elénk: az új évszázad hajnalára az évszázados ideológiák elhamvadtak. A madáchi rózsafüzér körjárata végetért. Nincs többé nemzetközi munkásmozgalom, a mű készen áll, az alkotó (New World Order) berendezkedett.

A mi kis országunk történetében egymás után érvényre jutott ideológiák tombolása után jó megérkezni a végállomásra, amikor már nincs tovább, mert már nincs rájuk szükség. A kommunista ideológiából nem sok maradt azáltal, hogy tagjai számára beérkezett a megvalósulás, amit ugyan jó kommunistaként az eszme győzelmének tulajdonítottak, de megszűnt bennük a harcos proletárszellem, nincs már gyűlölt burzsoázia, már csak ébernek kell lenni a föléledő fasizmusra. A harc nem valami ellen irányul, hanem a hatalom megtartása a feladat. Az ideológia képlékeny jószág, a döntsd a tőkét kis kozmetikával öntsd a tőkét lett. Forradalmi hevület nincs már, a külhatalmi irányításra könnyű átállni, főleg olyankor amikor általa kommunistából kapitalistává lehet válni. A materializmus földi javakról szól, a kommunizmus is a bőséget ígérte, nincs az az elvtárs, aki elhárítja magától a bőséget.

Az SZDSZ 1988-as megalakulását évtizeddel megelőzően már létezett politikailag, úgynevezett demokratikus ellenzék képében. A késő kádári évek elit osztályának ifjai már nem Moszkvába jártak egyetemre, tanulmányútra, hanem Párizsba, Londonba és főleg New Yorkba. Visszatérvén ők lettek a hazai egypárturalom demokratikus ellenzéke. Jó helyen jártak, majd amikor megérett az idő a politikai váltásra, nyugati hátszéllel behajóztak a rendszerátalakított hatalomba.

Nem rendszerváltás volt Magyarországon 1989-ben, hanem ideológiaváltás. Egy hazug ideológiát leléptettek, és bevezettek helyébe egy hamis ideológiát. A kommunista népmese helyébe liberalista ámítás került. Mint ahogy a kommunizmus, szocializmus, marxizmus nevek alatt működtetett, szovjet haderővel védett rendszer Rákositól Kádárig mindannak ellenkezője volt, mint amit hirdetett, ugyanúgy a kapitalizmusnak az a fajtája, amelyik a szabadelvűséget (liberalizmust) hirdeti, nem az emberek szabadságát valósítja meg, hanem a free trade szabadon gázol át mind az egyéni,  mind a nemzeti érdekeken.

Nem akadt egyetlen elszánt kommunista, aki nemes idealizmussal életét adta volna a kapitalisták által megtámadott kommunizmusért. A kommunizmus elveit valló és hirdető vezetők, néhány kivételtől eltekintve, vetették magukat a tőke szolgálatába, mely cselekmény hazug vádjával osztogattak halálos ítéletet az eszme hőskorában.

Máig is tartoznak a történészek azzal az elszámolással, hogy miként történt meg a békés felszámolása mind a Szovjetuniónak, mind a bolsevista mozgalmaknak néhány éven belül? Annak a világtörténelmi jelenségnek a fölszámolása, ami a francia forradalomnak volt a következő nagy állomása százéves előkészítés után, majd újabb véres világháború eredményeként a bipoláris világhatalom egyike volt. Hogyan hagyhattak ilyen mélyreható világtevet így elmállani? Tény, hogy nem volt ezúttal kommunista-ellenes forradalom sehol, így Magyarországon sem. A sima átalakítás nagyhatalmi előírás volt, persze, azóta sem történhetett meg a 45 éves terrorista uralom bűnöseinek elszámoltatása. Ellenkezőleg, a rendszerváltoztatást levezénylő Nyugat mindent elkövetett, és ma is elkövet, annak érdekében, hogy az átalakítás során ne essen ki a hatalomból a kommunista kurzus idején uralkodó elit. Ki is fejezi legélesebb ellenzését a háború előtti politikai élet gyakorlatának, akár motívumainak alkalmazása ellen. A bolsevimus társadalomtorzító eredményeire a nyugati politikának szüksége van.

A magyarországi politika műhelyében jelentkezett a törekvés a kommunizmus utáni politikai élet tisztességes átállítására a parlamenti demokrácia elvei alapján. De jelen volt az erősebb törekvés, átmenteni a diktatúra elitjének gazdasági és politikai hatalmát az új helyzetben. A kádári idők MSZMP pártja szétoszlott háromfelé: SZDSZ, MSZP, és Munkáspárt. Kommunisták beépítkeztek az alakuló polgári pártokba, amelyek mindegyikét sorjában szétmarták belülről, kivéve a Fideszt. Az SZDSZ–MSZP összesen 12 éven keresztül kormányzott. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a magyar közönség kellő többsége rájöjjön arra, hogy a szocialisták utódpártjai a magyar gazdaságot tönkretevő nemzetközi tőkéstársaságok kiszolgálói, az ország árulói. Nem sikerült a nagy terv, aminek 1994-ben megfogalmazott tervét itt felidézzük:

„Az 1990-es első szabad választások előtti kampányban az SZDSZ radikálisan antikommunista és rendszerváltó pártként mutatkozott. Később az SZDSZ-es politikusok hevesen utasították vissza az antikommunizmus – szerintük alaptalan – vádját. Ez a váratlan fordulat nyilvánvalóvá tette, hogy az SZDSZ csak a megszerezhető szavazatok érdekében használta kampányában az antikommunista retorikát, mint ügyes kampányfogást. … Az SZDSZ nyilvánvaló balra tolódása 1992-ben gyorsult fel. A reformkommunisták és a baloldali liberálisok az úgynevezett Demokratikus Charta keretében kötöttek sikeres próbaházasságot. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy  a médiaértelmiség és a budapesti humán értelmiség döntő része az MSZP és az SZDSZ összefogásában érdekelt, ezért annak lelkes híve. … A 94-es választásokat követően létrejött kormánykoalíció összetétele sokakat meglepett. Ennek egyik oka, hogy  a választási eredmények egyáltalán nem indokolták a koalíció szükségességét, hiszen az MSZP abszolut parlamenti többséget kapott. … Hiába az azonos szociokulturális háttér, a meglévő érdekközösség: ha a ’98-as választásokon a jobbközép pártjainak győzelme várható, akkor az SZDSZ jobbközép párttá alakul. … Kis János (SZDSZ-vezető) a Beszélő 1994. augusztus 18-i számában írta: »azt tartanám kívánatosnak, hogy – kétpólusú rendszerben – mi legyünk a jobbközép váltópárt.« Ezek szerint Magyarországot a jövőben felváltva irányítaná a balközép Magyar Szocialista Párt, és a jobbközép konzervatív párttá váló Szabad Demokraták Szövetsége. Valljuk be, ez a fordulat az SZDSZ számára rendkívül előnyös: vagy ő van hatalmon, vagy a potenciális (egykori) szövetségese. A konstrukció életképessége esetén egy viszonylag jól behatárolható szociológiai csoport úgy biztosíthatná tartós uralmát, hogy közben a politikai váltógazdálkodás demokratikus követelményének is eleget tehetnek.” (Tóth Gy. László, Magyar Nemzet, 1994. szept. 17.)

Ugye ismerős a képlet? Az angolszász parlamentarizmus már ezen a magasszintű módon fut, amikor két párt párharcában harmadik vagy további pártnak nincs esélye. És a két párt az establishment olyan eszköze, mint amilyen a kétoldalú pénzérme.

A magyarországi baloldali pártok olyan mértékben ártottak az ország népének a kiszolgáltatása és kifosztása terén, ami elég volt ahhoz, hogy a 2010-es választásokon teljes bukásukat idézze elő.

„A 2010-es választás tulajdonképpen az egyszerű ember lázadása volt »egy történelmi mértékű szélhámosság«, »egy kudarcot vallott társadalmi utópiával« szemben. A történelmi mértékű szélhámosság »értelme« az volt, hogy a történetfilozófiai irányváltás és az intézmények cseréjét kreatív módon végrehajtó szűk csoport a közérdek és nyugatról kölcsönzött díszes ideológiák nevében, az állam és az egyszerű emberek kárára saját magánérdekeit követve kormányzott. Ez a szemfényvesztés lepleződött le, s ezért van szükség felelősségre vonásra is, mert egy új rendet nem lehet a régi bűnökre alapítani, s mert az igazságérzet háborog.”

Az idézett bekezdés a „Századvég” politikai kutatóközpont kutatásvezetőinek (G. Fodor Gábor, Fűrész Gábor és Giró-Szász András) „Az Ideológiák vége” című írásából egy részlet.

A Századvég megállapításaira oda kell figyelni. Azt állítja, hogy a Fidesz-KDNP elsöprő győzelme példanélkülinek tekinthető, és annak értelmében a 2010-es választással forradalmi értékű radikális változások következtek be Magyarországon. A leglényegesebb következmény, hogy nemcsak a szocialista hatalomkonstrukció bukott meg, de érvényét veszítette a „szocialista világmagyarázat” is. „Egyfelől a gazdaságpolitikai fordulatot hirdető, a társadalmi struktúrák és az emberi természet megváltoztatását célzó elvont ideológiák elpárologtak, hogy a maga nyers mivoltában váljon láthatóvá a posztkommunista hatalomgyakorlás természete (erről szól alapvetően Gyurcsány Ferenc kormányzása a hírhedtté vált őszödi beszéd után). Másfelől, különösen az utóbbi három évben, elpárolgott a »történelmi hagyományok« anyagi fedezete is: végletesen leszűkült annak a közérzetjavító politikának a mozgástere, amely jóléti juttatásokkal tartott maga mögött jelentős választói csoportokat. A liberális posztkommunizmus korábban megdönthetetlen uralma alól véglegesen kicsúszott a talaj. A mindent megkérdőjelező, csak saját előfeltevéseit kérdésessé nem tevő nihilista liberalizmus és a kádári nosztalgia folyamatosságának fenntartásában érdekelt liberális posztkommunizmus saját hatalmának feltételeit számolta fel azzal, hogy saját utópiáival szemben is pragmatikussá és gyanakvóvá tette az embereket.”

A Fidesz közel két évtizede meglépett ideológiai váltása valamiféle liberalistából nemzetire jelentős támogatottsági növekedést hozott. Ennek számos oka van, de most csak foglalkozzunk magával a ténnyel: Magyarországon emelkedik a nemzeti érzés. Mégpedig széles fronton, örvendetesen a középosztályban, de megjelent – radikálisabb alakjában is – főleg a munkásosztály fiataljai körében. A Fidesz a nemzeti együttműködésben jelöli meg a jobboldaliságot, a nemzeti érdekek védelmét hirdeti és gyakorolja. A párt és a kormány politikáját a Nemzeti Együttműködés Rendszere néven hirdeti. A nemzet fogalmához nem köt fajelméletet, az állampolgárságnak nincs származási követelménye, most már magyarországi honosság sem előfeltétel. Magyarnak lenni nem misztikus ideológia terméke, hanem érzelmi és tudati vállalás, azonosulás a nemzet jelenével, történelmével, kultúrájával, törekvéseivel.

Csapó Endre, Magyar Élet hetilap Főszerkesztő,Ausztrália

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*