Mit ér a magyar a nagyvilágban?

A magyar „világszórvány”, mint exodus, mintegy százhúsz évvel ezelôtt indult meg, ami azóta szünet nélkül tart, időnként szakaszosan megismétlődő tömeges kiáramlással az országot érintő nagyobb katasztrófák alkalmával. Sorrendben: gazdasági kizsákmányolás, Trianon, szovjet megszállás, forradalom leverése, újabb gazdasági kizsákmányolás. Utóbbi állandósulni látszik, ami figyelmeztet védekezô intézkedések megtételére.

Történelemadta tragédia, hogy az elvándorlás folyamatába csak a Horthy-éra idején kínálkozott alkalom törődni a távolba kerültek magyarságának megtartásához, és csak a szovjet összeomlás után adódott lehetőség a határokon túli magyarok intézményes megsegítésére. Az egész időszakra jellemző egyik vagy másik, vagy egyszerre több külhatalom politikai és gazdasági beavatkozása.
Százhúsz év után ott tartunk, hogy a szétvándorlás még mindig jelenkori probléma, és talán még növekvő probléma is lesz. A második Orbán-kormány újraélesztette a 12 évvel ezelőtt létrehozott intézményét, a Magyar Diaszpóra Tanácsot. Az Alapító Nyilatkozatban olvassuk az alábbi bekezdést:

„A magyar emberek 2010-ben példátlanul széles és erôs összefogást hoztak létre, amely a nemzetpolitika megújításához vezetett. Ezt tükrözi hazánk 2012. január 1-jén hatályba lépô Alaptörvénye, amely szerint »Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem elôtt tartva felelôsséget visel a határain kívül élô magyarok sorsáért, elôsegíti közösségeik fennmaradását és fejlôdését, támogatja magyarságuk megôrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülôföldön való boldogulásukat, valamint elômozdítja együttmûködésüket egymással és Magyarországgal.« A diaszpórában élô magyarságnak – húsz évvel a rendszerváltoztatás után –végre kellô figyelmet kell kapnia a nemzetpolitikában. A nemzeti ügyek kormánya elkötelezett aziránt, hogy az új Alaptörvényben az egységes magyar nemzetre megfogalmazott felelôsségviselést a diaszpóra tekintetében is megvalósítsa.”

A következő mondat így hangzik:
„A Magyar Diaszpóra Tanács a világon szétszórtságban élô magyarság szervezeteinek közös fóruma, amely a diaszpórában élôk sajátos igényeit és érdekeit tartja szem elôtt, valamint megteremti a diaszpóra magyarságának önálló képviseletét.”

Nagy eredmény, hogy a létrejött Alaptörvényből adódóan a nemzeti ügyek kormánya kiterjeszti a felelôsségviselést a Kárpát-medencén kívüli diaszpóra-magyarságra is. A gondoskodás módszeréül a demokratikus elveknek megfelelő képviseleti módot választotta. Ennek ellátására hozták létre a Magyar Diaszpóra Tanácsot. Az erről szóló idézett mondat azon megállapítását tesszük vizsgálat tárgyává, amely azt mondja: „megteremti a diaszpóra magyarságának önálló képviseletét.”  Másszóval: létrejött egy testület, amelynek az a feladata, hogy szószólója legyen – például a mi esetünkben – az Ausztráliában letelepedett magyaroknak és utódaiknak a megfelelő magyar kormányzati szerveknél. Az Alapító Nyilatkozatból értelmezhetően a Magyar Diaszpóra Tanács megalakulásában résztvett személyek vállalták a teljes ausztráliai magyar társadalom képviseletét, és a a képviseleti rendet létrehozó nemzeti kormányzat is úgy ítéli meg, hogy ezáltal megvalósul a diaszpóra képviselete.

Nézzük, így van-e? Amíg egy magyarországi város, község, szavazókörzet életében a választások idején létrejött képviseletről a társadalom minden tagja értesül, és kifejezheti tetszését vagy ellenzését, addig a diaszpórában a nem együttlakó, egymást nem ismerő „lakosság” összességéből egy töredék az amit egyesületek elérnek. Másszóval a diaszpóra egyesületei nincsenek abban a helyzetben, hogy képviseljék akár a szûkebb körzetük magyarságát is, csupán az egyesületek tagjait. Nem szőrszálhasogatás ennek megállapítása, csupán az arány szomorú ténye ad késztetést arra, hogy valamilyen más módszert kell alkalmazni, ha érvényesíteni akarjuk az Alaptörvényben kifejezett kötelezettséget.
Milyen kötelezettségre gondolunk? „A nemzeti ügyek kormánya elkötelezett aziránt, hogy az új Alaptörvényben az egységes magyar nemzetre megfogalmazott felelôsségviselést a diaszpóra tekintetében is megvalósítsa.” A nemzeti kormányzat feladata, hogy az Alapszerződésben elrendelt kötelezettségnek eleget tegyen. Most követjük a végrehajtás útját. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága kiadványában (Magyar Nemzetpolitika, A nemzetpolitikai stratégia kerete) olvassuk a kormányzat feladatvállalását, amivel megvalósítani tervezi a diaszpóra bekapcsolását a nemzet életébe:

„A diaszpórában élô magyarság a magyar nemzetpolitika húsz éve háttérbe szoruló szegmense. Célunk, hogy a világban szétszórtan élô magyarságot jobban bevonjuk a magyar nemzet életébe. Ez nem könnyû feladat, hiszen jóval nehézkesebb megszólítani a diaszpórában élô magyarokat, mint a szomszédos országok magyar közösségeit. Ennek érdekében egy három elembôl álló, komplex rendszer jött létre, amely a nyugati magyarság egészét eléri:

 A Friends of Hungary Alapítvány célja, hogy a diaszpórában élô elitet megszólítsa.
 A nyugati magyar szervezeteket a Magyar Diaszpóra Tanács hivatott összefogni.
 A Nemzeti Regiszter a diaszpórában élô magyar egyéneknek jelent egy közös virtuális teret.

Magyarország elemi érdeke, hogy a világon bárhol élő magyarokat egyéni, illetve közösségi szinten is megszólítsa. A diaszpórára célzott programok szempontjából figyelemmel kell lennünk arra a tényre, hogy a velük való erős kötelék kialakításának a kezdeti fázisában vagyunk.
A diaszpórában élő magyarok helyzetelemezése tekintetében több szempontot is figyelembe kell vennünk. Ha a diaszpóra közösségeiről beszélünk, meghatározó szempont az egyén és a közösség viszonya. Ez alapján szervezethez tartozó, illetve nem tartozó egyénekről beszélhetünk. Akkor, ha valakinek van lehetôsége, azonban mégsem fontos számára a magyarsága, csak egy megszólítási mód létezik: érdekeltté kell tennünk. Abban az esetben, ha valaki számára fontos magyarsága, azonban a környezetében nincsen magyar szervezet, segítenünk kell, hogy a hozzá legközelebbi szervezetet megtalálja, illetve tagjává váljon egy olyan közösségnek, amely tagjainak életkörülményei hasonlóak az övéhez.”

Kéretlen, de mindenképpen érdekelt félként bátorkodunk hozzászólni a rólunk szóló tervezethez, az idézett szöveg tételeit követve:
1. „A diaszpórában élô magyarság a magyar nemzetpolitika húsz éve háttérbe szoruló szegmense.”  Az említett húsz év kezdetén elôvették a Kádár-idôkben állami kezelésben volt Magyarok Világszövetségét. Nincs nagyobb gond annál, amikor az emberek mást csinálnak, mint ami a dolguk. Adva volt egy társadalmi szervezet, amelyben sokféle feladat kiváló egyénei vesznek részt egy olyan munkában, amihez egyiküknek sincs meg az alapvetô képesítése. Atomtudós, püspök, jogtudós kellemes társaság lehet egy helyi közösség társasági életében, de amikor a világban szétszóródott nem egyívású, nem közösséget képezô, egymás nem ismerô milliós nagyságrendû, ugyanannyi sorsú és életigényû sokadalomból azonos célú feladatot várunk csak azon az alapon, hogy magyar származék, ilyen feladatra nincs meglévô társadalomszervezési minta. Menetközben ez kiderült, de nem volt rá recept, a téma kiesett a gondok sorából. Most felvettük az út porából, és – nézegetjük.

2. Tökéletes a cél megfogalmazása: „Célunk, hogy a világban szétszórtan élô magyarságot jobban bevonjuk a magyar nemzet életébe.”  Nagyon helyesen „egy három elembôl álló, komplex rendszer” megalkotásában látnak egyfajta megoldási lehetôséget. Három intézmény, melyek egyikérôl a Magyar Diaszpóra Tanácsról, fentebb már szó esett. Most csak kiegészítésképpen egy rövid leírás a szervezetrôl: A Magyar Diaszpóra Tanács lényegében tanácsadó testület, melynek elnöke a nemzetpolitikáért felelôs miniszter (Dr. Semjén Zsolt), titkára a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelôs helyettes államtitkára (Répás Zsuzsa). A Tanács tagjai az elnök által javasolt, a Magyar Kormány által meghívott szervezetek képviselôi. Az amerikaiak kívánságára Észak-Amerika két régióra különült, ennek megfelelôen a Tanács hat régióra oszlik. Az egyes régiók külön-külön választottak régió-elnököt: Bihari Szabolcs (Nyugat-Európa); Hámos László (Egyesült Államok); Ábrahám Tibor (Kanada), Kunckelné Fényes Ildikó (Dél-Amerika); Fodor Sándor (Ausztrália, Dél-Afrika) és Vass Zoltán (egyházak, cserkészet). A jövôben ezek a régionális elnökök képviselik a nyugati magyar diaszpórát a Magyar Állandó Értekezleten.

3. Ügyviteli aránytalanság.
„Nemzetpolitikai stratégiánk egyik meghatározó eleme, hogy különös figyelmet fordítunk a Kárpát-medence szórványaiban és a világ bármely táján diaszpórában élô magyarokra, hiszen úgy gondoljuk, hogy az egységes magyar nemzet nem nélkülözhet egyet sem a világ magyarjai közül. Hisszük továbbá, hogy valamennyi közösség birtokolja, illetve megtalálhatja cselekvô erejét, amely segítése határozott célunk. Magyarország régi adóssága, hogy a Nyugat-Európában és a tengeren túl élô magyar diaszpórát megszólítsa, érzékeltesse az ott élô magyarokkal, hogy ôk is az egységes magyar nemzet részei.” (Kormányportál.)

Répás Zsuzsa helyettes államtitkár hivatalában dr. Kocsis Attila látja el a nemzetpolitikai államtitkárságon a távoli diaszpóra ügyeit osztályvezetôi minôségben. Véleményünk szerint egyetlen íróasztalon vajmi keveset lehet tenni a milliós nagyságrendû távoli diaszpóra beépítkezése feladatában, és megfelelni mindannak, ami a fent említett nemzetpolitikai kiadványban Célok szímszó alatt olvasható:

„A diaszpórával kapcsolatosan megfogalmazott célok: megtalálni – megszólítani – megtartani – érdekeltté tenni – Magyarországhoz kötni;
 a diaszpórában élôk nemzeti identitásának megerôsítése;
 a diaszpóra szerepének kiaknázása a Magyarországról alkotott kép formálásában;
 a diaszpóra képzettségének, képességeinek elismerése és terjesztése;
 a diaszpóra üzleti potenciáljának kiaknázása a magyarság közös növekedése és sikeressége érdekében;
 az újonnan kivándorlók megtalálása és megszólítása.”

Az egész mintegy 130 éves idôszakra jellemzô a magyarság létszámának stagnálása, mialatt a szomszédos országok népessége hármas szorzószámmal gyarapodott. Gondolunk-e arra, hogy az elszakított országrészeken, különösen a városokban történt asszimilációs veszteség során nyelvi identitást vesztett százezrekben még feléleszthetô a magyar származás tudata? Mérlegeltük-e valaha, hogy ilyen ráébresztésnek szerepe lehetne a román, szlovák, szerb társadalomban a magyarok iránti türelem felkeltésére, úgy hogy az asszimiláló társadalomban is felfedezzék a tényt, hogy országuk multietnikus ország? Elláthatnánk-e ezeket a százezreket adoptált nyelvükön magyarságismereti, hungarológiai tudnivalókat tartalmazó füzetekkel, újságokkal, hogy ne ûzze ôket a rájuk nehezedô, állandóan szemükre vetett alacsonyrendûség pszichózisa? Megteszünk-e mindent a még élô trianoni ártalmak ellen, amit végre már meg lehet tenni a nyitott határok mellett?

Hasonló feladattal kellene fordulni a Kárpát-medencén kívüli szórvány esetében a magyarul nem tudó utódgenerációk egyedeihez környezetük nyelvén megfogalmazott hungarológiai anyaggal.
A nyugati diaszpórának a nemzeti társadalom mûködésébe való integrálása annyira egyedi és komplex mûvelet, amit semmiféle eddig alkalmazott feladatrendszer nem képes megvalósítani, sem egyesület, szövetség, sem minisztériumi hivatal. A feladat méretére és különlegességére szabott egyedi intézmény létrehozása kell megelôzzön minden lépést.
Néhány gondolattal zárjuk a zsörtölôdést abból az Ajánlásnak nevezett fogalmazványból, amit a NSW-i Magyar Szövetség intézett a nemzeti kormányhoz hivatalba lépésekor, amire ez az emigrációs szervezet türelemmel várja a választ:

A nyugati magyar szórvány nem fogható egybe bármiféle képviseletet képezô szervezeti egységbe. A nyugati magyar szórvány egyének milliós létszámával csak elméletileg összegezett (virtuális) társadalom, amely egyéneinek számszerû nyomatékával alkotja a nemzet egy jelentôs részét.
Velük a nemzetegyesítés mértéke a személyi kapcsolatok összességében valósul meg. Ennek a nemzetrésznek a nemzet egészéhez csatolása par excellence magyar kormányzati nemzetpolitikai feladat. Ez a feladat Magyarország jelenlegi állapotában nem szenvedhet késedelmet, ezért nem szabad idôt és lehetôséget kockáztatni bármiféle demokratikus látszatú önszervezôdô kísérletekkel.

Miért kell foglalkozni vele, milyen értéket képvisel egyéneiben vagy azok összességében a nyugati szórvány? Mennyiségileg, minôségileg, segítôkészség tekintetében?
A kiindulási pont az a tény, hogy az elmúlt száz évben távoli országokba került néhány millió magyar, akik – ha már nem magukban, hát utódaikban – számszerûen megvannak és megmaradnak. Magyarságuk létezô elem, tartalmilag jobb is lehet, mint az otthoni átlag, ahol sokaknak magyarságuk csak adottság – átélés, nemzetélmény, összehasonlító és mérlegelô lehetôség nélkül. Ami a nemzetpolitikai tevékenységet illeti, a múlt század 40-es, 50-es éveinek emigrációja (nemzeti emigráció) minden széttagoltsága ellenére, és annak ellenére is, hogy általánosan elfogadott politikai képviselet létrehozására mindvégig képtelen volt, fontos nemzetpolitikai feladatokat végzett, meglepôen egyöntetûen, a nyugati politikai szervek és közvélemény felvilágosításával a kommunizmust illetôen. A másik, ugyancsak fél évszázadon át gyakorolt nemzetpolitikai feladat volt Trianon következményeinek, az elszakított területeken elôfordult magyarüldözéseknek ismertetése. Erdélyi szövetségek alakultak világszerte – Melbourneben ma is mûködik –, tevékenységük a magyar diplomáciatörténet legszebb példái. A magyar nemzetpolitika csak a redszer-változtatás után tudott bekapcsolódni ebbe a nemzetpolitikai feladatba – jól-rosszul.
A nyugati magyarságban olyan méretû szellemi és anyagi kapacitás rejlik, amivel nem számolni, amit veszni hagyni, bûncselekmény. Életcéllá kell tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét a tenni képesekben. Arra is kell gondolni, hogy nem évente, de naponta tûnnek el elhalt magyarok szellemi hagyatéki vagyonai, vagy kerülnek szeméttelepre magyar hagyatékból származó kultúrkincsek. Nincsenek rá szavak, hogy a mostoha névre rászolgált anyaország, mit herdált el a bolsevista idôszakban, és mulasztott a feleszmélésre elfogyasztott húsz évben.

El lehet hanyagolni a nemzeti emigráció múltját, az ország média-sokasága eddig sem tartotta fontosnak tájékoztatni olvasóit a nemzet harmadik ágának életérôl, de nem szabad elhanyagolni a most megindult exodus kezelését, és a világban szerteszét élô magyar származásúak becserkészésének fontosságát a nemzetegyesítés nagyszerû tervébe.

By Endre Csapo, Ausztrália az ausztráliai Magyar Élet hetilap fôszerkesztôje

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*