Kendőzetlenül – Beszélgetés T. Ágoston László íróval

Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban Szüle címmel, könyv alakban a 2009-ben kiadott Bumeráng című novelláskötetben látott napvilágot. Azóta folyamatosan jelen van a hazai és a határainkon túli kortárs irodalomban. Közel két tucat antológiában találkozhatunk az írásaival. Első, önálló kötete 2001-ben jelent meg, (Hol lakik az Isten? címmel ), melyet azóta továbbiak követtek. A 83. Ünnepi Könyvhéten mutatta be a Bicskafaló csuka című novelláskötetét.

Hosszú út vezetett az asztalosműhelytől az irodalmi pódiumig. Melyek voltak ennek azok a főbb stációi, amelyek hatással bírtak későbbi írói munkásságodra?
– Az út valóban hosszú volt, de az asztalosműhely minden lépésemet meghatározta. Itt találkoztam azokkal az emberekkel és azokkal a történetekkel, akik és amelyek ma is visszaköszönnek a novelláimban, elbeszéléseimben, és akiktől ma is megkérdezem, igaznak vélik-e a leírt mondataimat. Elsősorban apám jelenti a mércét, aki piros ceruzával jelölte meg a novellámban, s kétszer is aláhúzta, hogy „EZ PEDIG NEM IGAZ!” (Útravaló c. novella Hol lakik az Isten? c. novelláskötet 2001). Haló porában is ott áll, és figyeli a tollamat, mint ahogy azok a csepeli, szigethalmi, pesti munkatársaim, akikkel érettségi után tíz éven keresztül dolgoztam segéd-vagy betanított munkásként a vasfaló gépek mellett. Az irodalom tudorai szívesen tesznek különbséget, s külön kategóriába sorolják az értelmiségi irodalmat, a népi és a munkás írókat. Én nem kívánom elfelejteni honnét, kik közül jöttem, s az utóbbi kettő közül bármelyik „kategóriát” felvállalom. Amikor 1970-ben hivatásos újságíróvá lettem, csupán annyi változott, hogy nem a vasat „faragtam” tovább, hanem a ceruza hegyét, de lényegében ugyanabban a környezetben, ugyanazokról az emberekről írtam a cikkeimet és a novelláimat.

A gyermekkötetektől kezdve a szatirikus írásokon át a történelmi regényekig szinte már mindent írtál, változatos képet mutat a paletta. Miben tudtál a legjobban kiteljesedni, hol van az igazi világod?
– A „szépírás” egy olyan különleges műfaj, hogy valahol az út szélén ott hever az a fránya téma, és azt neked, mint írónak meg kell oldanod a legjobb tudásod szerint. Minden műfajnak más a „lehetősége”, hatásmechanizmusa. Neked kell eldöntened, mit és hogyan akarsz elmondani az olvasódnak. Ha gyerek az olvasód, próbáld meg gyermektörténet formájában elmondani neki. Ha felnőtt, írj novellát, vagy regényt. Ha nagyon haragszol, a szatíra a megfelelő műfajod.

Még az újságíró iskola előtt volt egy úgynevezett munkás levelező tanfolyam, ahol Gombó Pali bácsi, a Magyar Sajtó akkori főszerkesztője okított bennünket műfajismeretre. Neki a glossza volt egy egyik kedvenc műfaja. Akár a bajvívás. Megpörgetem, lefegyverzem, leszúrom. Olyannyira sikerült megtanulnom tőle ezt a műfajt, hogy miután elkezdtem a Csepel újságban glosszákat publikálni – közismert, jó elvtársakról és kínos szituációkról – a pártbizottság megengedte, hogy távozzam a gyárból. Így lettem pályakezdő újságíró az Ikarusban. A nyolcvanas évek elején működött a Hírlapkiadó Vállalatnál a Központi Sajtószolgálat, mely különböző műfajú anyagokkal látta el a megyei lapokat. Itt találtak „gazdára” többek között az én glosszából kifejlesztett szatíráim is. Egészen a rendszerváltásig közölték ezeket. Aztán már nem volt mit „kiröhögni”, s megszűnt az osztály, meg a műfaj is.

Kezdetben itt sikerült elhelyeznem a gyermektörténeteimet, novelláimat, melyeket idővel befogadtak az úgynevezett nagyobb, irodalmi lapok is. Egy alkalommal összetalálkoztam a MUOSZ külügyekkel foglalkozó munkatársával, és sikerült rávennem, hogy ossza meg velem  az úgynevezett emigrációs lapok címlistáját. Természetesen szigorú titoktartás mellett. Küldtem nekik gyermektörténeteket, novellákat, meg egy- két szatírát is. Közölték. A novelláimat még most is közli a kanadai Kaláka című online folyóirat, de olykor megjelenik a nevem az erdélyi és felvidéki folyóiratokban is.

Hogy ezek után melyik az igazi világom? Talán nagyképűségnek hangzik, de így, a hetvenedik évem betöltése előtt megbocsátható, ha azt mondom; ahol, és amiben az Emberért, a politikának, a természeti katasztrófáknak, az emberi önzésnek és az alantas érdekeknek kiszolgáltatott Emberért szót emelhetek bármilyen műfajban és megjelenési formában.

Nagy sikert aratott A két Lenkey című történelmi regényed, mely komoly elismerést is hozott a számodra és már túl van a második kiadásán. Nem egy hálás feladat ma egy ilyen témájú kötetet megjelentetni. Mi motivált a megírására?
– Édesanyám Lenkey-lány. Ez annak idején, amikor 1960-ban érettségiztem, annyit jelentett, hogy apám önálló iparos mester volt, ki körömszakadtáig tiltakozott a KTSZ-ek szervezése ellen. Emellé anyám nemességet idéző y-ja egyenlő az egyéb származást jelentő minősítéssel, tehát a továbbtanulási lehetőségem eleve kizárt. Választhattam, hol foglalom el a helyemet a munkásosztály soraiban segédmunkásként. Aztán a hetvenes évek végén elolvastam Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!” című könyvét, felrémlett Petőfi Lenkey százada című verse, meg az, hogy Jókai A kőszívű ember fiai-ban feltehetően róluk mintázta a Budavár bevételénél versengő két honvédtisztet, s egyszerre kíváncsivá tett, hogy kinek a rokona is lehetek én? És úgy egyáltalán, milyen ember lehetett az a Lenkey János, akit valahol Damjanichcsal, meg az aradi vértanúkkal együtt emleget a történelem. Aztán évekig tartó levéltári, könyvtári kutatás következett, a leszármazottak „faggatása”, míg a több kilónyira dagadt dokumentumból megszületett A két Lenkey című regény. Több könyvkiadót is végigházaltam vele, de a legsúlyosabb ellenvetés mindig az volt, hogy a könyv történelemszemlélete nem egyezik a „közmegegyezéssel”. No, de könyörgöm, engem nem az aktuális politikai széljárás érdekel két ember életének alakulásában, hanem a birtokomban lévő dokumentumok, családi emlékek, stb. Még akkor is, ha ez nem egyezik a hivatalos történelemszemlélettel.

A könyv a fiókomban maradt. Közben a dokumentumok egy részét sikerült közölnöm különböző lapokban, folyóiratokban, de ez mit sem változtatott a hivatalos véleményen. Mígnem az ezredforduló után Maczó János, a NAP Alapítvány vezetője kezébe került a kézirat, aki felfigyelt rá, s megpróbált támogatókat szerezni a könyv kiadásához. Így jelent meg 2006. január 21-én A két Lenkey és elnyerte a kiadó alkotói díját, a Fehér Mária Alkotódíjat. Több író-olvasótalálkozón bemutattuk, s úgy tudom, hogy az alapítvány könyvhálózatában most is kapható, de sajnos a szerény anyagi lehetőségek miatt a könyvesboltokba nem kerülhetett. Közben megalakult a Lenkey Társaság Kulturálisa Örökség Egyesület, melynek vezetőségi tagjává választottak, s 2007 szeptemberében, Lenkey János születésének 200. évfordulója alkalmából megjelenhetett a regény második kiadása. A szerény anyagi lehetőségek miatt a terjesztés ugyancsak az egyesület kereteiben történt.

Az Országos millenniumi pályázaton díjat nyert a Lenkey családról készített pályamunkám, s ez tette lehetővé, hogy a Budapest XVII. Kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat támogatásával 2009-ben az Aposztróf Kiadó gondozásában megjelenhetett a Lenkey huszárok című tanulmánykötetem, mely jórészt a fenti regény dokumentumanyagát dolgozza fel. Ez a kötet most is kapható például a Magyar Menedék Könyvesházban. Nagy öröm lenne számomra, ha e két könyv végre egy kiadó és egy könyvterjesztő szervezet kezében lenne, s egymás mellé kerülhetne a könyvesboltok polcain.

Egy kritikusod a Bécsi Napló számára írott recenziójában úgy fogalmazott veled kapcsolatosan, hogy “a hivatásos prózaírókról köztudott, hogy valójában úgy hatvanéves korukra érik be igazán alkotóit egyéniségük, s akkor születnek kiemelkedően érett műveik.” Mennyire értesz egyet ezzel a megállapítással?
– Alapvetően minden szakmára igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert. Miért éppen az irodalomban lenne ez másképp? Az ember egyfajta készséggel, tehetséggel születik. Van, aki rajzolni szeret, van, aki a tehénből is kibeszéli a borjút(s a végén politikus lesz), van aki mesél. Ez azonban csak készség, a szakmát meg kell tanulni, s ahogy egykor az iparos legények fél Európát bevándorolták mesterlegényként, mire itthon mestervizsgát tehettek, s elnyerték méltó helyüket a céhekben, az írónak is végig kell járnia a maga kanosszáját, hogy mesterként nyúlhasson a tollához. Az Isten tehetséggel áld meg, de a szakmát neked kell megtanulnod hozzá, és ez bizony időbe telik. Kinek több, kinek kevesebb időbe, de ezt a munkát nem lehet megúszni.

Élni jó! Irodalmi pályázatán a zsűri kedvencei között személyes különdíjat kapott T. Ágoston László, a Kísértés bikiniben bekerül a júniusban megjelenő antológiába 2009-ben

Az egyik novelládban az írói lét keservei, a létbizonytalanság, a publikálás, a könyvkiadás nehézségei bukkannak fel egy remek kis történetbe ágyazva. Létezik-e még ebből kiút, vagy elsüllyedünk a mocsárban?

– Nem értek a politikához, s nem is akarok bármiféle politikai mezt ölteni. Az azonban tény, hogy az utóbbi évtizedekben (s itt nemcsak két évtizedről van szó) bármiféle anyagi megszorítás került szóba, mindig a kultúra látta kárát. Nincs pénz a könyvkiadásra, nincs pénz a folyóiratok támogatására, nincs pénz színházra, mozira, s nem is jó az, ha túl sokat vitatkozik az íróember. Nem, már nem szállítják le a villamosról a viccmesélőt, mint egykor, csupán éhen hal. Valamikor a rendszerváltás környékén visszhangzott az ország a szlogentől, miszerint virágozzék minden virág. Annak idején ezt a kultúrára (is) értették. Aztán elvirágzott, és felszántották a helyét. Márpedig kultúra nélkül nincs nemzet, nincs polgári (s emberi) öntudat és a haza fogalma is szertefoszlik. Lehet élni kultúra nélkül, könyv és színház nélkül, csak éppen nem érdemes. A végső döntés nem a kultúra képviselőinek a kezében van.

Munkásságodat számtalan díjjal jutalmazták. Mit jelentettek ezek a számodra?
– Ha megkérdezed a színészt, aki épp tegnap kapta meg a Kossuth-díját, vagy éppen a mindent jelentő Oscar-t, tíz közül tíz azt fogja mondani, hogy a taps, a közönség tapsa számára a legfontosabb, a legfőbb jutalom. Számomra is az a legfontosabb, hogy az olvasó megértse, amit mondani akarok neki, s azt mondja rá, amit egykor apám, hogy így igaz. Eddig 14 kötetet sikerült kiadnom (s másik öthöz keresek kiadót, támogatót) és minden alkalommal úgy állok ki az olvasóm, a közönség elé, hogy megméressem magam. Minden kötet, minden írás egy új megmérettetés, hogy sikerült-e valami újat, igazat mondanom? Mert csak úgy érdemes, és addig érdemes ezt csinálni, míg ezt az olvasód szemében visszaigazolni látod.

T. ÁgostonLászló íróval legközelebb 2012, július hatodikán találkozhatnak az olvasók, az óbudai Attila Hotelben megtartandó Irodalmi Teadélutánon.

Botz Domonkos

To contact the writer of this article: info@americanhungarianjournal.com

 

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*