A butaságról

Ádám és Éva kiűzetett a paradicsomból, mert ettek a tudás fájából.A bibliának ezt a gyönyörű igazságát csak az élet folyamán lehet igazán meg- és átérezni. A tudás és értelem tehát a biblia szerint nem jutalma az emberiségnek, hanem büntetése.Talán még sohasem volt olyan aktuális afölött töprengeni, hogy tulajdonképpen mi is előnyösebb: a tudás, vagy a tudatlanság, az okosság, vagy a butaság.Tessék elhinni, hogy nem olyan könnyű ezt eldönteni, mint ahogy az első pillanatban látszik.

Az okosság és a tudás, az ember távcsöve. Sokkal messzebb lát vele, mint a buta ember, aki, mint mondják, az orránál nem lát tovább. De vajon jó-e, előnyös-e, különösen ma messzebb látni? Ez a nagykérdés, amiről azt hiszem, érdemes kicsit elmélkedni.Amerikában hallottam ezt a remek közmondást: A bölcsek megállapították, hogy lehetetlenség, de szegény buta bolond nem tudott róla, nekiment és megcsinálta.

Az a szegényke ostoba bolond nem látta az eléje tornyosuló ezernyi akadályt, nem volt hát, ami elrettentse, ami energiáját csökkentse, nekiment hát és alkalmat adott a szerencséjének, hogy az ezernyi legyőzhetetlen akadály között mutatkozó egyetlen kis résen átvezesse őt. Mert előrelátó, bölcs ember a sok akadály között talán nem is látta meg azt az egyetlenegy lehetséges utat, amely célhoz vezet, vagy ha meg is látta, mint reálisan és logikusan gondolkodó lény nem vehette azt számítása alapjául.

Érdekes, hogy az igazán nagy teljesítmények nagyobbik részét nem a gondos előrelátás, a bölcs mérlegelés és az alapos megfontolás hozták létre, hanem a szerencsére alapozott frissesség és nekilendülés.

Minden siker ezernyi, — az ember befolyásán kívülálló véletlenen múlik. Kolumbusz Kristóf Amerika felfedezése éppen úgy, mint Lindbergh első óceánrepülése, amikor különösebb előkészület nélkül egyedül, szalmakalappal a fején, egypár szendviccsel a zsebében éppen Párizsba repült. Hogy mennyire nem volt tisztában teljesítményének óriási jelentőségével, azt legjobban bizonyítja, hogy zsebében ajánlólevelet vitt magával a párizsi amerikai nagykövethez. De lehetetlen fölemlíteni azt a sok-sok nagy teljesítményt, amelynek sikere egy-egy gátlás és sok latolgatás nélküli elhatározáson és számtalan szerencsés véletlen összefogásán múlott.

Okoskodás a tett halála, mondja szintén egy igen bölcs közmondás. A buta ember ritkán okoskodik, tehát többet cselekszik és így a sok cselekedete között több kilátása van arra, hogy egyik-másik sikerüljön.

A megfontolt, előrelátó ember, ha valamit tenni akar, latolgatni kezd: mi lesz a véleménye annak, akitől a dolog létrejötte függ? Mik a tervének előnyei és hátrányai? Mit fog mondani annak, akit az idea megvalósításához meg akar nyerni, mit fog az válaszolni és arra a válaszra ő mit fog mondani? Legtöbbször, amíg elér oda, hogy a dologba belevágjon, az önmagában lefolytatott vitában meggyőződik, hogy nem is igen érdemes belefogni. De ha mégis rászánja magát, hogy megvalósítsa a szándékát, már annyira megingatta hitét az ügyben, annyira megrendítette minden bizalmát a sok okoskodás, hogy minden szó, amit kiejt, ártalmára van céljainak és elárulja, hogy ő maga sem hisz föltétlenül a dologban. A rábeszélésből kiérződő bizalomhiány lebeszéléssé változtatja az összes rábeszélésre felvonultatott argumentumokat.

Gyönyörű példa erre a parasztgazda esete, akinek megbetegedett a lova, szántania kellett és a szomszéd falu Andris gazdájától akarta egy lovát kölcsönkérni. A megoldás egyszerűnek és természetesnek látszott, hisz ő is tett már hasonló szívességet — nem is egyet — a szóban forgó Andris gazdának. Maga mellé veszi hát a sógort és rekkenő melegben elindulnak az öt kilométernyire lakó Andris gazdához, elkérni kölcsönbe a lovát. Az első kilométer után megszólal a gazda: ’osztán mi lesz, ha nem adja kölcsön a lovat? Mert meglássa’ sógor, hogy nem adja. Ismerem én ezt a fajtát: az képes, hogy nem adja azt a vacak lovat.

— Bolond kend, sógor, oszt már mé’ ne adná oda kendnek, aki olyan sok szívességet tett már neki. Újabb 1—2 kilométernyi gyaloglás után, ami alatt a patakzó verejtékét törli és érződik, hogy folyton vitatkozik képzeletében Andris gazdával, akihez menőben van: Hogy mé’ ne adná ide, há’ mert félti azt a nyeszlett gebét, ’osztán meg azér’ is nem, me’ komisz. Egy kis pauza után még megtoldja: kár is odamenni, me’ úgyse adja ide, márpedig én azt semmiér’ föl nem veszem. Hosszú hallgatás. A rekkenő melegben csendesen ballagnak, egész közel érnek már a szomszéd faluhoz, amikor újra megszólal a gazda:  De az ördög el is viszi, ha nem adja ide a lovat kőcsönbe’ az a betyár, me’ ha én egyszer kérek tüle’ valamit, oszt ü’ azt nékem megtagadja, hát kiverem a fogát.
— Ne abajgasson már annyit sógor, megkapja azt a lovat, no.
— Újabb hosszú szünet.
— De úgy ’köll nekem — folytatja a gazda.
— Mé’ is fordulok én ilyen emberhő’, aki még egy nyavalyás, vén gebét se ad ’kőcsön a megszorult szomszédnak. De ne féljen  sógor, megfizetek neki még ezér’ az irigy betyárságáér.
— Idebízhatja. A gazda már forr belül és lassacskán végleg elintézi önmagában, hogy Andris gazda nem adja kölcsön neki a lovat, ami természetes is, mert Andris gazda irigy, komisz és betyár és azt fogja mondani, hogy neki is kell a ló. Végre másfélórai izzadás és kutyagolás után irtózatos dühösen benyit Andris gazdához, aki békésen pipázgat az udvarban és barátságosan tekint a jövevény felé.

A parasztgazda így szólal meg: — Há’ tartsa meg azt a nyeszlett, vén, csámpás gebéjét, hogy ott törje ki a nyakát, ahun’ van! — Ezzel becsapja az udvarajtót és az ámuló Andris gazda bámész tekintetétől követve elindul haza. Az utcán azután azt mondja a fejcsóváló sógornak: No nem megmondtam, hogy kár idegyünni’?!

A kultiválatlan, csiszolatlan, kisképességű agy következtetései, amiket különböző eseményekből, jelenségekből és az élet különböző megnyilvánulásaiból levon, általában butaságnak nevezhetők. De a butaságnak sokféle fajtája van. Van műveletlen és van művelt buta. Van kellemes, kedves, csendes buta és van csúnya, kellemetlen, hangos buta. Van nagyon jól elviselhető, szerény buta, amivel szemben van a butaságnak legelviselhetetlenebb fajtája: a magát nagyon okosnak képzelő agresszív buta. Ha ez az utóbbi fajta kellő állhatatossággal, csökönyösséggel és kitartással párosul és valami lényeges pozíciót tud így kikönyökölni magának, akkor rettentő pusztításokat visz véghez. Egy ilyen állhatatos, csökönyös, agresszív butával száz okos ember nem tud megbirkózni. Az ilyenen a józan ész, bölcsesség és logika nem fog. Ennek az úgynevezett „szörnyű” butaságnak rettentő ereje van.

A butaságnak az kölcsönzi a legnagyobb erőt, hogy saját okosságában és cselekedeteinek bölcsességében minden gátlás nélkül rendületlenül hinni tud. Az ilyen buta ember sikereit tisztán és egyedül saját bölcsessé-gének, nagy eszének és éles előrelátásának tudja be. Ismertem én egy ilyen csodálatraméltó buta embert. Az volt a jelszava, hogy szerencse nincs: csak mindig utána kell keverni. Életben és kártyában egyaránt. Soha egy pillanatra nem jutott eszébe cselekedeteinek helyességében kételkedni és ez volt sikereinek és kudarcainak egyaránt titka.

Amerikai ember volt és ő találta ki a korszakalkotó eszkimó piet. Ez az eszkimó pie (pái) magyarul annyit tesz: eszkimó torta és két vastag ostya közé tett fagylaltszelet, ami több órányira szállítható, mert így — az ostya jó szigetelő lévén, — nem olvad el. Órákig magyarázta, ‘hogy milyen zsenialitással jött ő erre a nagy gondolatra. Hogy egyszer egy barátjával fagylaltot rendelt egy nyári vendéglőben. Ismerősök jöttek, ők eléjük mentek üdvözölni őket és megfeledkeztek a fagylaltról. Mire meg akarták enni a fagylaltot, ő észrevette, hogy a barátjáé, akinek a fagylaltja mellett volt az ostya, elolvadt, míg az övé, akinek a fagylaltján rajta volt az ostya, nem olvadt el egészen. Ebből született meg azután benne a nagy gondolat, hogyha egészen befedné ostyával a fagylaltot, akkor az talán sohasem olvadna el. Rájött, hogyha valamit betakar az ember és elzárja azt a nap sugarának behatásától, akkor az kevésbé olvad, mintha a hő és a nap behatásának védtelenül tesszük ki. Vagyis csodálatos következtető képességével rájött, hogy árnyékban hűvösebb van, mint a napon.

Ez az ő grandiózus fölfedezése a Newtonéhoz hasonló — mondotta —, aki egy fáról lehulló almáról következtetett a nehézkedés törvényére. Láttam, hogy ő mindazt, amit találmányáról és önmagáról elmondott, bármilyen hihetetlennek is hangzik, fanatikus meggyőződéssel hiszi. Ezzel a megrendíthetetlen hittel és vég nélküli bizalommal kezdte gyártani és terjeszteni az eszkimó pie-t. Az eszkimó pie-t ól lett hangos egész Amerika, diadalra vitte világrengető találmányát és óriási vagyont gyűjtött. Minden rendben is lett volna, ‘ha nem támad egy újabb zseniális ötlete és nem határozza el épp ilyen elszántsággal, hogy az eszkimók között is bevezeti az eszkimó pie-t, ahol már az elnevezés maga is kész siker, de meg ahol, mint ő tapasztalta, amúgy sincs fagylalt. Szilárd elhatározását tett követte. Rettentő költséggel és fáradsággal fagylaltgyárakat létesített északon — de bizony a fagylalt nem fogyott.

Az eszkimónak nem kellett az eszkimó pie. Erre spekulálni kezdett, hogy mi lehet ennek az oka és rájött. Rájött, hogy hiányos a hirdetés és rossz a személyzet. Kicserélte az egész személyzetet és nagy hirdetési kampányt indított, amely rettentő pénzébe került. A legnagyobb fogyasztók részére rénszarvasokat sorsolt ki. Nem használt. A rénszarvast, mint legnagyobb fogyasztó az az eszkimó nyerte, aki egy esztendőben összesen nyolc eszkimó pie-t volt képes elfogyasztani. A fél vagyonát rááldozta és még jóval többet, de ő, a zseniális föltaláló nem jött rá, hogy az eszkimónak forró tea kell és nem fagylalt, hogy a 30 és 40 fokos hidegben ugyancsak nem eszkimó pie után sóvárog az eszkimó. De nemcsak hogy nem jött rá, hanem amikor mondották neki, akkor sem hitte el. Azt mondotta, majd ő még rájön a hibára és be fogja bizonyítani, hogy igenis az eszkimó pie még a legészakibb északon is kelendő cikk lesz.

Zseniális barátom föltartóztathatatlanul tönkre is megy, ha zsenialitása ugyanakkor újra diadalra nem segíti. Egy gyárának lebontásánál ugyanis a földből petróleumforrás tört elő és a dúsan hömpölygő értékes nedű bepótolta egész veszteségét, amit az eszkimó pie eredménytelen eszkimói expedícióján veszített. Ez az ember mindenbe belefogott. Filmet gyártott, újságot adott ki, bankot alapított és veszettül tőzsdézett. Mindent csinált és mindenen keresett. Húsz órát dolgozott naponta és napról-napra nőtt a hite önmagában és abban, amit csinált. Alaposan megfontolt ostobaságai lavina-szerűen növelték vagyonát, amíg egyszer azután elhagyta a szerencséje — amit ő mindig tagadott —, a konjunktúra megfordult, ő magára maradt nagy zsenialitásával és úgyszólván percek alatt tönkrement. Rövid egypár nap alatt úszott el az évek hosszú során keserves munkával és a legkomolyabb butasággal szerzett óriási vagyon. Mármost mi látszik ebből, milyen tanulságot lehet mindebből levonni?

Az okos ember biztosan sokkal előrelátóbb lett volna és ilyen nagy vagyonnal nem ment volna tönkre, vagy legalább is nem méretezte volna annyira túlkötelezettségeit, hogy egy 4—5 napos gazdasági deroute, akármilyen nagy legyen is az, teljesen és tökéletesen elpusztíthatta volna a hosszú évek keserves munkájának teljes eredményét. Az okos ember igaz, hogy talán nem ment volna tönkre, de az okos ember nem is szerezte volna meg azt az óriási vagyont, mert nem csinálta volna meg az eszkimó pie-t soha. Egy ilyen, mindenki által régen tudott gyerekségben és annak óriási lehetőségeiben egy okos ember nem tudott volna hinni. Márpedig tény, hogy ennek az igazán nagyon ostoba embernek az eszkimó pie-jából, szorgalmából és önmagában való hitéből számtalan gyár, gép és egyéb alkotás épült és adott kenyeret ezernyi embernek. Itt is nyitva marad tehát a kérdés, hogy mi hasznosabb, a butaság, vagy az okosság?

Bukásában és tönkremenetelében azonban barátunk egy pillanatra sem vesztette el önmagát. Továbbra is megmaradt a hite önmagában és újabb nagy tettekre határozta el magát.

Először is leszámolt régi, megmaradt gazdagságának roncsaival és attól következőleg búcsúzott el: Palotájában nagy estélyt rendezett, amelyre12, anagy összeomlásban összeomlott és hozzá hasonlóan teljesen tönkrement barátját hívta meg. A fejedelmi lakomán híres művészek és táncoló „bajadérok” szórakoztatták az értelmetlenül bámuló, tönkrement vendégeket, akik már azt kezdték hinni, hogy a vendéglátó házigazda tönkremenésében meghibbant. Mikor a vacsora azután a végéhez közeledett, a házigazda a következő rövid beszédet tartotta: Kedves jó barátaim! Ezúttal a közös sors hozott minket össze. A vagyon, amit szereztünk, elúszott. Ez a palota, amit én építtettem, holnap reggelig még az enyém és akkor ki kell költöznöm innen, de mivel nincs hová költöznöm, felkérlek benneteket, hogy mindenki vigyen innen el, amit akar és bír, én ezennel emlékül nekiadom azt. Én újrakezdem, és egész biztosan szerzek még ezeknél a holmiknál sokkal különbeket magamnak.

— Ezzel leült. Egypár pillanatra nagy csend támadt, majd az egyik beborozott vendég felkelt, magasra emelt egy pezsgőflaskát és azzal a felkiáltással: „Hát mit gondolsz, mi nem fogunk szerezni?” Teljes erővel belevágta azt a terem közepén függő, vagyont érő velencei csillárba, Erre azután, mint egy végszóra olyan rombolás indult meg, amelyhez foghatót a vandálok sem tudtak végezni. A drágábbnál drágább képeket, szobrokat és szőnyegeket összevissza törték, szakították és hasogatták. A bútorokat darabokra zúzták és még a fal gobelinborításait is levagdalták. Mindebben pedig a háziúr járt elől. Ezután összegyűjtötték mindenkinek megmaradt pénzét. A megmaradt jó párezer dollárral elutaztak Havannába és ott 20 napig tobzódtak az összegyűjtött vagyonroncsokból. Egy percig nem voltak józanok a 20 nap alatt, és amikor mindenük elfogyott, jelentkeztek az amerikai konzulátuson és államköltségen, mint vagyontalan amerikai polgárok hazazsuppoltatták magukat.

A New York-i kikötőbe mind a tizenhárman, akik azelőtt saját jachtjukon utaztak, mint fedélközi utasok, egyetlen cent nélkül érkeztek meg, hogy egészen elölről kezdjék újra az életüket. Mikor én két évvel ezután barátommal Berlinben találkoztam, egy volt alkalmazottjának berlini fiókjában volt heti 100 dolláros állása és ebből az összegből — amit azelőtt jókedvében borravalóul adott — kellett családjával megélnie. De sohasem panaszkodott, teli volt tervekkel — rettentő butaságokkal. Folyton mosolygott, kvázi kívülről nézte a saját helyzetét és azt csak átmenetinek tekintette, mert ő — mint mondta — most darabot ír Oroszországról, ahol ő ugyan sohasem volt, de eszkimó pie-os korában egy orosz alkalmazottja remek dolgokat mesélt neki róla.

Elképedten hallgattam szegényt, akinek így koldus korában már nem állott olyan jól az ostobaság, mint hajdanában, de az a meggyőződés, amivel ezt és egyéb szamárságait előadta, lehet, hogy még egyszer diadalra viszi valamelyik butaságát. Én mindenesetre adtam neki egy nézetem szerint igen jó tippet, hogy próbálja meg és áruljon most az eszkimóknak forró teát és az eszkimóknak készített eszkimó-tortát talán töltené meg fókazsírral, mert így több kilátása volna a sikerre. Dühös lett és biztatott, hogy ő még sok pénzt fog keresni az eszkimóknál a fagylalttal, mert az eszkimó pie-patentot ő ugyan eladta, de közben rájött, hogy az eszkimóknak nem is kell ostyába tenni a fagylaltot, mert ott úgyis olyan hideg van, hogy ott amúgy sem olvad el.

Ez a butaság már imponált nekem és nem csodálkoznék, ha ezzel a hihetetlen konoksággal egy szép napon csakugyan rákapatná az eszkimókat a fagylaltra, ami dupla haszonnal járna, mert ott tudniillik a jég roppant olcsó.

A műveltség és a butaság nem zárja ki egymást. Valamiképpen van művelt, sokat látott és olvasott nagyon buta ember, azonképpen van teljesen műveletlen, nagyon okos ember. írni-olvasni nem tudó, egészen primitív embertől hallottam tavasszal, amikor szántották a földet: tetszik látni, kérem, olyan a föld most, mint a szép lány. Ni, hogy tartja a hátát, hogy vakargassák, pucolják-keféljék. Most kel föl az álmából, tudja, hogy fésülik, öltöztetik, hogy lakodalomba indul a szemmel, amit belévet a paraszt. — Ennél szebb, találóbb, költőibb képet alig is hallottam, pedig hát egyszerű, tudatlan parasztember mondta. Tudatlan, de okos.

Nagyon nehéz meghatározni, hogy ki az okos és ki a buta. Általánosságban az az okos, aki eltalálja a hausset, akinek sikere van, aki prosperál. Buta az, aki kudarcot vall. De mivel akinek sikere van ma, az kudarcot vallhat holnap, és akinek kudarca van ma, annak még sikere lehet holnap, tehát vannak emberek, akik ma okosak és holnap már buták, vagy fordítva, akik ma buták és holnap már bölcsek. Ügy, hogy tulajdonképpen Szolónnak, a nagy görög bölcsnek receptje szerint elmondhatjuk, hogy minden ember csak a halála után mondható okosnak vagy butának, — a közfelfogás szerint.

Ékes példa erre egy igen gazdag öregúrnak egyik legnagyobb újságunk főszerkesztőjével folytatott beszélgetése. Mondd Józsikám — mondta a főszerkesztőnek —, mit csinál az a sok ember itt a szerkesztőségben, ez mind a napi eseményeket írja? — Dehogy — mondta a főszerkesztő —, ezek nemcsak a napi eseményeket írják, hanem a saját ötleteiket is. Az újságírónak sok-sok ötlete kell, hogy legyen, mert főleg ezek az újságírói ötletek csinálják a lapot. — Sok ötlet — kérdezte csodálkozva a kiváló közgazdasági tényező. És mi fizetést kapnak ők ezért a sok ötletért? — Hát attól függ. Van olyan, aki 1000 pengőt is kap egy hő-napban, de még talán többet is. — Érdekes — felelte a kedves gazdag ember —, nekem életemben egyetlen-egy ötletem volt: megvenni egy lipótvárosi telekcsoportot és abból a 35 év előtti egyetlen jó ötletből még ma is havi 6000 pengő jövedelmem van.

Ötletesség, szellemesség, eszesség éppen úgy, mint ravaszság vagy ügyesség, sőt még az elmésség sem azonos az okossággal. Én okosnak azt tartom, aki legközelebb érve a természethez, felépíti és megőrzi lelki nyugalmát és harmóniáját.

Vagy még rövidebben talán úgy fogalmazhatnám: okos az, aki saját cselekedeteivel és életfelfogásával leginkább közelíti meg az elérhetetlen abszolút boldogságot.

A butaságnak persze, mint tömegcikknek, sokkal nagyobb a kelendősége és hatóereje, mint az okosságnak. A világ sorsát inkább dönti el a butaság, mint az okosság és mivel buta ember sokkal több van, tehát az okos ember is célját csak a tudatlan és ostoba emberek nagy tömegén keresztül érheti el.

Egy tébolydát látogattam meg egyszer, ahol az egyik elmebeteg így fogadott: na, mi az pajtás, jöttetek bolondot nézni? Én szinte megdöbbentem ezen a szörnyű önismereten és nem válaszoltam. De ő folytatta. — Na, nem baj, rendben van ez így. És tudod-e, hogy miért vagyunk mi ide bezárva? Tisztán csak azért, mert ti többen vagytok. Ha mi volnánk többen, mint ti, akkor mi zárnánk be ide titeket és mi jönnénk így el ide, épelméjűt nézni. Na, de ne félj semmit öcsém, eljön még a mi időnk is.

És én őszintén megvallom, hogy azóta már számtalanszor azt álmodtam, hogy elérkezett az idő, amit ez a szegény bolond megjósolt, amikor több volt a bolond, mint az épelméjű és a bolondok csukták be az épelméjűeket. Azt sajnos nem álmodtam meg, hogy én akkor szabadon voltam-e, vagy be voltam csukva?

Nem hinném, hogy volna-e bármi is nehezebb, mint valami igazán okos és hasznos dolgot a nagy tömegnek eladni. Legyen az akár szellemi, akár másfajta termék. Vagy nem értik, vagy nem tetszik, vagy ha igazán jő, akkor egyszerűen nem hiszik el. Legnehezebben mindig az igazat hiszik el. Ezt akarta bizonyítani egy amerikai újságíró, amikor kiállt a legforgalmasabb New York-i utcára és a világ legjobb üzletét ajánlotta az arra haladó embereknek:  25 centért, tehát egynegyed dollárért ajánlott egy igazi dollárt. Egy nagy kosár dollárral a nyakában rekedtre ordította magát egész dél-előtt és mindössze 3 darabot tudott eladni belőle. Ellenben a szomszéd sarkon ugyanakkor egy kollegája százával adott el a járókelőknek sárgára festett verebeket igazi kanárimadarak gyanánt 5 dollárjával darabonként. A nagy tömegeknek mindig könnyebb valami tetszetős hamisat eladni, mint az egyszerű, kendőzetlen igazat.

A jót, hasznosat, okosat rá kell kényszeríteni az emberekre, éppen úgy, mint a gyerekre az írást és olvasást. Csak felnőtt korában azután, amikor a bibliát, Shakespeare-t vagy az újságot olvassa, akkor érez hálát az iránt, aki gyerekkorában az írás-olvasás tudományát beléje terrorizálta.

Ha sok okos ül össze, a sok különböző okosság nem bír egymással és mindig csak féleredményeket produkál.
Közvetlen a háború után egy európai hírű, kitűnő diplomata társaságába kerültem és megkérdeztem, hogy miképpen lehet az, hogy az a sok diplomata és kiváló szakember, aki kétségkívül mind igen finom, csiszolt agyú, okos ember, hónapok óta alkudozik a hadisarcok fölött és nem tudnak megegyezni, amikor pedig tudják, hogy meg kell egyezniük?

— Az onnan származik — felelte ő —, hogy a sok nagy egyéniség, erős akarat és éles ész, ha egymásra csap, egyik sem tudja a másikat meggyőzni, legyűrni és véleményét a másikra erőszakolni. Az okosság birkózása ez. És mivel csupa jó birkózó van ott, sokáig tart, amíg eldől a torna.  Azután meg szörnyű nagy összegről van ám ott szó, kedves uram. — Éppen azért kellene aláírni a megegyezést — feleltem én —, hiszen ezek a tárgyalások már 6 hónapja tartják izgalomban az egész világot.

— Tudja-e ön, kedves barátom — mondta elnéző, kedves mosollyal —, tudja-e ön azt, hogy milyen szörnyű összeget kérnek? 136 milliárdot. Ezt még megközelítően is lehetetlen megfizetni. — Hát akkor meg igazam van — feleltem. — Tegyük fel, hogy sikerül 8—10, vagy éppen 20 milliárdot lealkudni, de mondjuk, hogy megelégszenek kerek és potom 100 milliárd-dal, azt meg lehet fizetni? — Már hogy lehetne — vágott közbe ő.   — Nahát, akkor tessék kikerekíteni 150 milliárdra és aláírni. Ha megfizetni úgyse lehet, akkor legalább legyenek gavallérok.  És ne izgassák az amúgy is izgatott emberiséget. Meg méltóztatik engedni, excellenciás uram, ‘hogy elmondjam az egyszeri magyar cigány történetét?   Analóg eset.   — Kíváncsian várom — mondta igen kedvesen.

Strychina (disznóvész) pusztított egy magyar faluban és a főszolgabíró kidoboltatta, hogy minden elpusztult disznó azonnal elásandó és mésszel leöntendő. Aki pedig az elhullott állatot akár ipari, akár egyéb célokra felhasználja, az egészségügyi kihágást követ el és 2000 aranykoronáig terjedő pénzbírsággal büntettetik. A kóbor cigányok azonban nem sokat törődtek ezzel a tilalommal, kiásták az elhullott disznókat és remek ét-vággyal megették. A cigányokat a főbíró elé állították, aki megkérdezte a cigányt: Igaz-e, hogy kiástátok a disznókat és elfogyasztottátok. — Igázs, instállom — felelte a more — nágyon jó volt.

— Tudod-e, hogy ezzel egészségügyi kihágást követtél el? — Igenis, instállom. — Akkor én most téged ezért 2000 aranykorona pénzbírságra ítéllek. Megértetted? — Mennyire, instállom? — kérdezte a templom egerénél sokkal szegényebb, félig meztelen cigány. — 2000 koronára — mondta még egyszer a főbíró. Föllebbezel? — Nem én, instállom. Ném is olyán sok.

Ha 20 fillérre ítélte volna a cigányt, talán meghalt volna ijedtében, mert az még esetleg valahogy kipréselhető lett volna belőle, de 2000 korona? Azt már egészen biztos, hogy sohasem fizeti meg, az már ugyan-annyi volt neki, mint önöknek 136 milliárd aranyban, az már: „ném is olyán sok”.

A kedves, finom és okos diplomata szívből kacagott a történetecskén és hetek múlva, amikor megjött megint a tárgyalásokról, már messziről azzal üdvözölt hogy elmondta az én magyar cigányomnak a történetét a tárgyaláson résztvevő uraknak. Nagyszerűen mulattak rajta és gratuláltak a pompás és találó hasonlathoz
Gratuláltak — és tovább tárgyaltak.  Talán még ma is tárgyalnak, ha meg nem haltak.

A babonák, kabalák és egyéb hiszékenységek vég-nélküli sorozatát, amely éppen napjainkban is a Loch Ness-i szörny mondájában különös sikerrel tombol, és amely Loch Ness-i szörny egyes-egyedül és kizárólag a hiszékeny emberek fantáziájában és az újságok rovatában él, — mondom, ezt a hiszékenységet, kabalákat, babonákat nem merem egyszerűen a butaságok közé sorozni, mióta egy kétségkívül igen okos barátom visszasietett a negyedik emeleti lakásába, hogy újra elinduljon, csak azért, mert a háza kapuján véletlenül ballábbal lépett ki az utcára, — ami szerinte szerencsétlenséget jelent.

Mikor azután csodálkozva megkérdeztem, hogy hát ő tényleg hisz-e az ilyen ostobaságokban, vagy csak viccből teszi az ilyesmit, — ezt válaszolta: Te csak hagyd! Ha az lehetséges, hogy egy IV. polgárista egy szivarskatulyába beleszerel egypár drótot és meghallja vele a westminsteri harangok zúgását Londonból, akkor az is lehet, hogy ballábbal kilépni az utcára bajt jelent. Hogy őszinte legyek, ez ellen nem igen tudtam hamarjában logikus ellenvetést tenni.

Vannak bizonyos tulajdonságok, amelyek a butasággal igen jól összeférnek. Ezeknek nem föltétlen szükséges kelléke a butaság, de semmi esetre sem hátránya azoknak. A szépség, az elszántság, vagy a testi ügyesség nagyszerűen megfér a butasággal, sőt a butaság megfelelő adagolásban talán még előnyére is van azoknak.

Egész bizonyos, hogy a butaságnak van annyi szerepe a világ fejlődésében, mint az okosságnak. Már maga a küzdelem, amely a tudatlanság és annak szülőföldje, a butaság ellen folyik, az emberek — még pedig többnyire az okos emberek — olyan nagy rétegének ad kenyeret, hogy már csak azért is méltányolni kell a tudatlanságot és butaságot.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi kellemesebb és mi jobb: okosnak lenni, vagy butának? A világfájdalom biztosan kevésbé gyötri a butát, mint az okosat, de viszont az okos ember életét a szélesebb látókör és a nagyobb tudás elevenebbé, színesebbé teszi.

Távol áll tőlem a szándék, hogy az értelmetlenséget az értelem rovására propagáljam. Nem, ilyesmiről szó sincs, de ha jól körülnézek, meg kell állapítanom, hogy különösen ma, az értelmes, okos és képzett emberek sorában sokkal inkább pusztít a boldogtalanság, mint a tudatlan, alacsony értelmű, primitív emberek között. Mivel pedig mégis csak a boldogság a legkívánatosabb emberi jó és minden emberi törekvés végső célpontja, bizony nem nehéz megállapítani, hogy a Bibliának van igaza: az ember csak addig élhetett a paradicsomban, amíg nem evett a tudás fájából.

Ez egészen bizonyos, hogy így van. De ha már elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy evett a tudás fájából és vállalta a kiűzetés keserűségét, akkor most már nem szabad megállania annál az egy almánál, hanem eleget kell ennie belőle, hogy értelmesebb legyen, mint ma és hogy a felfokozott értelmen és a tudáson keresztül érjen újra a boldogság és az elvesztett paradicsom közelébe, és elegendő tudást szerezzen ahhoz, hogy ebben a paradicsomtól olyan nagyon messze került, rettentően nehéz életben eligazodhasson és megállja a helyét.

Nem félek, hogy ez a butaságról folytatott elmélkedésem bárkit is megsértsen. A buta ember úgysem ismer az elmondottakban magára — mert hiszen azért buta, az okos emberre nem vonatkozik, így hát senki sem sértődhetik meg. Én sem. folyt köv….

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*