Egy és más Hollywoodról (2)

Tévedés volna azt hinni, hogy amikor a sztár elkészült a filmjével, a pihenés és nyugalom napjai következnek. Szó sincs róla! Most következnek csak az igazán izgalmas percek.  Milyen lesz a film, mire összeállítják és megvágják? Ha jó is lesz, fog-e tetszeni? S ha már tetszeni is fog a stúdió embereinek, milyen sikere lesz a közönségnél? Mindez nem hiúsági kérdés csupán, hanem főleg egzisztenciális kérdés, mert hiszen ezeknek a dolgoknak kedvező kimenetelétől függ a sztár gázsija, jövője.

Ezek a gondok jóformán véget sem érnek még, s máris kezdődnek az újabbak. Mi lesz és milyen lesz a következő darab, ki fogja írni, rendezni, fotografálni, s mennyibe kerülhet? A sztár sikere, mint már említettem, nem csupán a saját teljesítményétől függ. A siker egyik legfőbb kelléke a jó filmkézirat. Majdnem ilyen fontos a jó rendező. A jó operatőr. S last but not least — a darabban szereplő színészek. Nem is szólva arról, hogy ezeknek a tényeknek a lehetőségét elsősorban az határozza meg: mennyit szán a filmvállalat a film elkészítésére?

S mivel az egész produkció sikere vagy sikertelensége a sztár nevéhez fűződik, elképzelhető, mennyi gondot és gondosságot követel a sztártól minden film megszületése. Régen megállapított tény, hogy a színésznek sokkal hasznosabb egy jó darabban a kisebb szerep, mint egy gyenge darabban a bármilyen jó és nagy szerep. A sztár nagyon jól tudja, hogy csak akkor arathat sikert, ha a darab is sikert arat. A mai sztárkultuszban nemcsak a darab bukik meg, vagy arat sikert, hanem a sztár maga is.

Mary Pickford mesélte, hogy egy esztendőben nyolcvanezer dollárjába került a kért autogramos képek elküldése. Ilyen körülmények között érthető, hogy a sztárnak mennyi aggódásba és izgalomba kerül egy-egy film elkészítése, egy-egy szerep eljátszása. Gyakran előfordul, hogy a sztár olyan szerepet játszik, amelyre maga az előkészülés sokszor heteket, sőt hónapokat vesz igénybe.

Douglas Fairbanks, aki állandó tréningben él, akárcsak a boksz bajnok meccsei előtt, napi nyolc órát trenírozott az egyik filmje előtt. A filmben mexikói banditát játszott s a végén tíz méter hosszú karikás ostorával úgy pattogott, mintha mást sem csinált volna életében. Ekkor érkezett Conrad Veidt Amerikába. Elvitték őt Fairbanks stúdiójába. Veidt egy szót sem beszélt angolul s Fairbanks egy szót sem tudott németül. A népszerű „Doug” azzal fejezte ki hódolatát a kitűnő német színésszel szemben, hogy a tőle jókora távolságra álló kitűnő német színész szájából ostorával kiütötte az égő cigarettát. Veidt még ma is borzongva emlékszik meg a nagy megtiszteltetésről, amellyel amerikai kollégája fogadta.

A sztárok bár rövid ideig, de nagyon sok pénzt keresnek, fantasztikusan túlzott jövedelmeik azonban a valóságban sokkal mérsékeltebbek. Van Hollywoodban vagy öt sztár, akinek évi jövedelme még ma is kétszázötven és ötszázezer dollár körül mozog. Azokról a sztárokról természetesen nem beszélek, akik egyúttal vállalkozók is, mert ezeknek a jövedelme egyúttal a vállalkozás sikerétől is függ. Azok kereshetnek többet is, de rá is fizethetnek. Ezek a nagyjövedelműek az úgynevezett hollywoodi csalétkek, akiknek a nevét és gázsiját annyiszor olvashatjuk a világsajtóban. Van még vagy tíz sztár, aki száz-százötvenezer dollár körül keres, húsz, aki ötven-hatvan-százezer dollárt, ötven — már nem sztár, de jó nevű színész —, aki húszezer dollár körül keres körülbelül vagy hetven, aki húsz-huszonötezer, s lehet vagy két-háromszáz kevéssé ismert, de foglalkoztatott színész, aki megélhet rendesen. Ezzel szemben húszezer színész és statiszta teljesen bizonytalanul tengődik és örül, ha szörnyű kínok között összekaparja magának azt, ami mindennapi minimális szükségleteinek szűkös fedezésére kell. De legtöbbnyire még ez sem sikerül. Ez hozzávetőleg az anyagi képe a hollywoodi színész-eldorádónak, ma az Úrnak 1934-ik esztendejében, ahova annyi érdemes színész vágyik, csak azért, mert az újságokban állandóan a sokszázezer dolláros jövedelmű sztárok mennyei jólétéről olvas.

Egészen biztos, ha valamelyik első hollywoodi sztár ismerné a sikeres európai színész normális viszonyok közötti művészi és magánéletét, éppen úgy irigyelné annak a sorsát, mint ahogyan az irigyli most az övét.
Természetes, hogy a száz- és többszázezer dolláros jövedelem, — amely különösen a filmvállalatok vezetőemberei között gyakori, — nem egyszer féktelenségre ragadtatja azt, aki ezt a királyi összeget megkeresi. Tekintetbe kell venni, hogy ezeket a nagy jövedelmeket tulajdonképpen egy kis városban keresik meg, ott, ahol a pénz nem talál olyan könnyű utat a levezetődésre, mint a nagyváros forgatagában. A nagy jövedelmek nyomán jár a féltékenység, az irigység, s ezzel a vágy, hogy a másikat túllicitálja. A nagy jövedelmekkel gyakran a pénz spleenje jár, amikor ragyogóbbnál ragyogóbb kastélyok, autók és sok egyéb, a túlzott jólét jele mutatja, hogy a hatalmas jövedelem tulajdonosa alig tudja már mire és hogyan költeni a dollárt. Pedig nemsokáig tart a sztár ragyogása… megszámlált évek, és meghatározott számú sikerek állnak mindegyik előtt.

Alig van szomorúbb és keservesebb látvány, mint egy elvirágozott sztár, aki nem tudja, hogy letűnt és régi dicsőségéből nem maradt meg egyebe, mint néhány allűrje. És csak ő nem tudja még, hogy ő már — nincs.
A legtöbb sztár arra rendezkedik be, hogy örökké ragyogni fog, örökké híres lesz. Hiába mondja, „Tudom, ez nem tart soká”, ezt csak mondja, hogy okosnak lássék, de őszintén sohase hiszi. Biztos, hogy ez így van, mert különben nem élne úgy, ahogyan él.
Egyik legnevesebb sztár, aki igazán kedves, elragadó fickó és azóta már szintén elnémult, elmesélte nekem a jachtja történetét. Jachtot vett. Háromheti szabadságát — részben jachtján, — részben Hawaiiban szerette volna tölteni. A jacht „mindössze” ötvennyolcezer dollárba került. Hawaii Hollywoodtól hajón körülbelül hat-hét nap. Indulás előtt a kikötő felügyelősége megvizsgálta a hajót, hogy rendben van-e a nagy tengeri útra. Új ballasztot kellett a hajóba építeni. Háromezer dollár. A hajót négyheti élelemmel, víz- és élelmiszertartályokkal kellett felszerelni (hátha nem jutnak el Hawaiiba a megszabott idő alatt) — ez négyezer dollárba került. Kapitányt és helyettes kapitányt, kormányost és másodkormányost, legénységet, rádiótávírászt, navigátort kellett szerződtetni és próbautakat tenni. Mire végre minden rendben volt és John elköltött külön vagy tizennyolc-húszezer dollárt, lejárt háromheti szabadsága és — otthon maradt. Sok baja volt még az átkozott jachttal, amíg végre sikerült harmincezer dollár veszteséggel túladni rajta.

Hawaiiba első osztályon, luxus lakosztályban kétezer dollárért utazhatott volna oda-vissza. És nem tanult a jachtüzleten, mert nem egy hasonló „bussinest” csinált még.
A sziklákba, hegytetőre építtetett magának palotát. Hallatlan költséggel uszodát, teniszteret, kertet varázsoltatott elő magának ott, ahol azelőtt csak kemény, terméketlen kő volt. S külön, pompás villanyfelszerelésről gondoskodott, hogy a kertet, uszodát, teniszteret éjjel is nappali fénybe boríthassa, ha éppen kedve tartja.

Nézd, Jack — mondtam egyszer neki —, mért nem utazgatsz néha? Soha nem voltál még Európában, miért nem nézed meg egyszer? Hollywoodban halálra unod az életedet!
— Szó sincs róla! — válaszolt. — Hollywood csak annak unalmas, aki nem tudja, hogyan kell itt élni.
— Na hogyan? — kérdeztem kíváncsian.
— Veszélyesen — vágta a szemembe valami felsőbb-rendű, diadalmas mosollyal.
— Veszélyesen?!
— Igen. Például a múlt héten úgy becsíptem, hogy a nevemet sem tudtam. Reggel, — hogyan, nem is tudom, — kimentem a repülőtérre, béreltem egy aeroplánt és lerepültem Mexikóba a lóversenyre. Háromezer láb magasságban vagy ötször akartam kiszállni s alig tudtak visszatartani. Végül is San Diegónál, pont mielőtt földet érhettünk volna, sikerült negyven láb magasból kiugranom. Mindenki megdermedt. Semmi bajom nem történt… Ez például veszélyes és szórakoztató.
Elragadóan villogó bogárszemével úgy nézett rám, mint aki győzött. Michelangelo Dávidjának, a fiatalságnak mindent lenéző fölényes és diadalmas tekintete jutott eszembe. S én élveztem azt a hallatlan győzelemittasságot, amit ő érzett felettem és az élet felett. A fanatikus hit abban, amit tesz, — ez adta meg neki azt a nagyszerű elevenséget, azt az életet sugárzó frissességet, ami úgy is érdekes és impulzív lényének, nagy sikereinek és nagy gázsijának a titka volt. Volt. Mert ma már bizony az ő csillaga is letűnt.

Ramon Novarro színházat építtetett magának otthon, ahol vendégeit szórakoztatta.
Marion Daviesnek több palotája van, mint ahány szobája a jólszituált polgármesternek.
Pola Negri úgy cserélgette — szép veszteséggel — a villáit, mint más ember az ingét. Európából visszatérve nyolcvanezer dollár büntetést kellett fizetnie azokért az ékszerekért, amelyeket odaát vásárolt és „elfelejtett” elvámolni. Így éltek, költötték egypár évvel ezelőtt még és talán így költik még ma is a pénzt, világhírű sztárok, akiknek jövedelmeik legtöbbször fordított arányban áll a műveltségükkel és intelligenciájukkal.
Pedig én láttam ám nagy, világhírű sztárt letörése után statisztálni, mert egy centje sem volt. Nem is egyszer. Maurice Costello a filmvilágnak egykor legtündöklőbb csillaga. Az amerikai férfi ideálja, minden amerikai nő szerelme, nem egyszer statisztált öreg korára,
Hollywood igazságos. Ugyanazok a lehetőségek megvannak lefelé is, amik felfelé.
Nathan Burkham, a neves filmügyvéd mondta egyszer előttem egy jó nevű sztárnak:
— Kövesd a pénz útját ebben az üzletben, légy takarékos és akkor sohasem követhetsz el hibát!
Az irigységnek, egymást túllicitálásnak néhány jellegzetes példáját láttam Hollywoodban.
Egy garden partyn Pola Negri csizmában jelent meg. Természetesen feléje fordult az érdeklődés. Amikor Mae Murray meglátta, hogy milyen sikere van Pola Negri csizmájának, autóba ült, hazahajtatott — s félóra múlva bricsesznadrágba öltözve tért vissza. A nőnadrág viselete Hollywoodban tehát nem Marlene Dietrichtől származik.

Volt egy angyali filmprimadonna, akinek majdnem emberi értelemmel megáldott, egzotikus kis madarát a legnagyobb elragadtatással csodáltam és dicsértem. A kis madár odarepült a kezére s szájáról ette a falatot. Ha látta, hogy gazdája szomorú, fájdalmasan kezdett el csipogni. Ha gazdája nevetett, ugrált és csapkodott a szárnyával.
Amikor egyszer javában dicsértem a primadonna aranyos, okos madarát, fitymálva elhúzza a száját:
— Ez? — mondta. — Ez nem tud semmit! Ez buta szegényke. A Greta Garbónak van egy ugyanilyen kis madara, a hátára fekszik, és azt mondja: „Huhh-huhh!” Az okos és aranyos! Ezt magának adom, ha akarja.
Nem bírta ki, hogy valakinek a madara többet tudjon, mint az övé. S pláne, ha az a madár a Greta Garbóé!
És hogy azt tudja mondani, hogy „Huhh-huhh!”. Azt hiszem, ez a történet az irigység apoteózisa.
A legtöbb sztár bolondul, féktelenül, apró szeszélyeinek él, de hiszen ez nem is csoda, mert Hollywood tényleg unalmas. S az unalom és egyhangúság egyik titka: hogy nem igen lehet környezetet változtatni. Akárhova megy az ember, mindenütt minden ugyanaz. A kaliforniai vidéket mindenütt fából épült, egyforma házacskák tarkítják és valahogy minden az ideiglenesség benyomását kelti. Mintha az egészet csak „búcsúra” építették volna, vagy valami egyhónapos kiállításra. A kisvárosok mind egyformák: drugstore, benzinállomások, garázsok és kaffetériák összetétele. Valamennyi egyforma. S ha az ember Hollywoodból négy nap és négy éjjelt utazik, még mindig csak New Yorkban van, ahol ugyanazok az utcák vannak, ugyanolyan névvel ugyanazon a helyen és ugyanazok az üzletek ugyanazzal az áruval, mint Los Angelesben. Ugyanazok a vendéglők pontosan ugyanazokkal az ételekkel. S ugyanazok az emberek, akik ugyanúgy viselkednek, ugyanazt a nyelvet beszélik. Ugyanazok a szivarok, ugyanazok a ruhák. És mindezek tetejébe még mi is teljesen ugyanazok vagyunk és mindazok, akikkel Hollywoodban érintkeztünk, ugyanazok. Lubitsch jellemezte nagyszerűen a helyzetet, amikor egyszer azt mondta nekem:

— Pufi, ezentúl ki kell maszkírozni magunkat és szakállt kell ragasztanunk, hogy ne legyünk mindig egyformán ugyanazok… Ezt már nem lehet kibírni!
Ez a rémes, az „amerikai uniformis”. Minden mindenütt szabályosan ugyanaz. Az európai pedig még fokozottabb mértékben látja és érzi mindezt. Hollywood olyan a számára, mint egy jól jövedelmező — ha ugyan jövedelmező — gumi plantage, ahol a megszerzendő jólét és gazdagság reményében megy tönkre az ember. S ha meg is szerzi a sóvárgott jólétet, mire megszerezte, legtöbb esetben nem tudja már élvezni, mert a megszerzésében elsorvadt minden életöröme. Épen, frissen, életerősen és gazdagon kevesen térnek vissza Hollywoodból. S ha valakinek sikerül annyi energiát összegyűjteni, hogy elhatározza magát és visszajön Európába, akkor már nem tudja mit kezdjen az itteni szegényebb, de sokkal változatosabb, — gondokkal teli, de mégis ezerszer színesebb élettel. Kár volna arról vitatkozni, hogy melyik élet hát a szebb, a jobb: az amerikai-e, vagy az európai?  Mindenkinek mindig a saját élete a szebb, amelyből fakadt, amelyben felnőtt, amely az eszét, ízlését, értelmét kialakította. Érett fejjel, kiforrott mentalitással, véleménnyel és kritikával, Európában amerikainak, vagy Amerikában európainak nem igen lehet már meggyökeresednie. De ha egyszer az európai mégis kiment Amerikába és ott élt egy darabig, vége van. Megpörkölődik ott az élet anyagiasabb mivoltától, a gondtalanabb élettől, a könnyebb megélhetéstől. És ha visszajön, sehol sem találja többet, amit itthagyott. Pedig itt van még minden, csak éppen ő nincs itt már. Az az ő, — aki akkor elment… folyt köv……

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*