Amerikai utazásom

Amikor fölszálltunk a repülőre, nem tudtam, mi vár rám. Nagyon messze jöttünk, és egy olyan világba, amelyről inkább csak elképzeléseim voltak, mint bármilyen konkrét tapasztalat.

A repülőút nagyon hosszú volt. Amikor megérkeztünk Prágába, először is egy jól ellátott és felszerelt repülőtéren találtuk magunkat. Megdöbbentő, de azt hiszem sokkal jobban ki tudták használni a keleti forgalom megnövekvő volumenét. Hatalmas repülőtér mozgójárdákkal, mindenhol Amerikába menő repülőgépek. Csak a mi beszállásunkkor is a szomszéd kapuból indult egy Kanadába. A második csekkolás elég bonyolult volt, mert külön átvizsgáltak mindenkit. Szóval egy sima átszállásnál kb. fél órát álltunk sorba (rengeteg ember előttünk), és a kézipoggyász kipakolásától a fémdeketor-kapun át a személyes átvizsgálásig (mármint egy külön kis kézi fémdetektorral) mindent túl kellett élnünk. Azt hittem, sosem jutunk be, mert előttünk éppen egy szerencsétlen fiatal pár a kézipoggyászban akarta kivinni a nagymama elemózsiás szekrényét meg a teljes manikür készletet, aminek persze a biztonságiak nem örültek.

Nekem is kipakoltatták a hátizsákomat, mert laptop volt benne. Külön megnéztek mindent. Végre bejutottunk a gépre, és egy borzalmasan hosszú út következett. Persze csak egy átlagos átkelés a kontinensek között, de mivel nekem először volt részem ilyenben, ezért nagyon hosszúnak tűnt. 9 óra, és semmi sem történik. Két étkezés, közben filmek (egy amerikai meg egy cseh, de nem voltak túl érdekesek), bemutató New-Yorkról, kandi kamera stb. Aludni elég nehéz volt, nem is nagyon sikerült. Az üléseket sikerült úgy megkapnunk, hogy lehetőleg a gép két külön végébe kerüljünk újdonsült társammal, a Marcival. Így nem elég a hosszú idő, még egyedül kellett azt elviselni. Kifogtam, hogy a beszállásnál szerencsétlen fiatalok ültek mellettem. Útközben nem volt velük gond, néhány kötelező tizenéves smacitól eltekintve kulturáltan viselkedtek. A leszállás előtt kitöltették velünk a belépéshez szükséges kártyákat, és végül megérkeztünk.

A new yorki repülőtér volt az első csalódás Amerikában. Amíg kijutottunk a belépéshez, csak annyi tűnt föl, hogy nagyon régi. A beengedés nem volt túlságosan bonyolult, megkérdezték a beosztásomat, hogy mi a cég címe, majd az annyira fontos I-94 kártyát beletűzték az útlevelembe és már kész is volt. Megkaptuk a bőröndöt, kijutottunk a zárt területről, és az előcsarnokban már várt minket a sofőr. Szívélyesen üdvözölt, majd elcsodálkozott, hogy mennyi cuccunk van, mert ez nem fér be az autójába. Volt 4 bőröndünk, nem tudom, hogy mit vártak két embertől, aki egy kontinenssel arrébb akar új életet kezdeni. Sofőr felhívta a főnökét, majd átadta a telefont. Ott nagy sajnálkozással közölték, hogy legalább másfél óra, mire tudnak valakit küldeni, üljünk türelmesen. De nehogy elmenjünk a helyünkről, mert nem tudnak megtalálni. Szóval két óra a váróteremben úgy, hogy otthon már este 11 van, és elég fáradtak vagyunk.

A III. kerületi rendelőintézet valamelyik szintjének váróterme nagyobb és talán szebb is (ez nem biztos), mint a JFK repülőtér számunkra kiszemelt helyisége. Kis tér, minden nagyon idegen, csak barátságtalan anyagok. Térerő semmi, mert pincében vagyunk. Mivel legalább fél óráig biztosan nem számíthatunk a sofőrre, ezért úgy döntünk, hogy fölmegyünk telefonálni. Ez aztán még rosszabb. Még kiábrándítóbb, itt a liftektől egy pár méter széles folyosó vezet az ajtókig, ami pedig már az utcára nyílik. Elég furcsa ez ahhoz képest, amire vártam. Itt vagyunk a világ egyik legnagyobb városának egyik repülőterén, és annyi az előtér, mint egy koszos vidéki vasútállomáson. Mindegy. Innen legalább sikerül hazatelefonálni, és legalább az otthoniakat megnyugtatni, hogy megvagyunk. Szerencsére másfél órán belül megérkezett a sofőr. Őt követtük, kimentünk az épületből, szembecsapott a 32 fok (Celsius), és nagyon lerobbant járdákon majdnem egy kilométert mentünk egy parkolóig, ahol az autója állt.

Nem ám taxi, vagy kisbusz, vagy hasonló. Egy valaha gyönyörű Lincoln, de ma már jó eséllyel tinédzser. Benne akkora kupleráj volt, amit az ember csak filmekben szokott meg a renitens zsarutól. A műszerfal leöntve kávéval, papírok, poharak szétdobálva, térképek bedobva a két ülés közé. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy ha ez a nagy autó – persze nagy autó, akkor mekkora lehetett az előző? Egy Lada? Nem volt gond, Ahmed, a sofőr bepakolta a csomagjainkat. A két hatalmas bőrönd egymás mellé(!) könnyen befért a csomagtartóba, másik kettő meg a hátsó ülésre, és még mi is kényelmesen ültünk. Beültetett minket, majd megkérdezte, hová megyünk. Elmondtuk a címet, majd megkérdezte, hogy az hol van. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk mind a ketten, de Marci barátom a hátsó ülésen föltalálta magát, és előreadta Ahmednek a levelet, amelyben benne volt a szálloda telefonszáma. Ahmed telefonon lebeszélte az útvonalat, és elindultunk.

Budapesten a szakadt, foltozott utak kényelmes és modern lehetőséget jelentenek minden gumikerekű járműnek, összehasonlítva a new yorkiakkal. Toldozott-foldozott, szeméttel teli, betonkerítésekkel lezárt, hihetetlen autópályák. Egyik oldalon csodálatosan rendezett, zöld gyep virágokkal, másik oldalon derékig érő gaz. Mindezek mellé a 3 sávos autópálya fölött kilométereken keresztül párhuzamosan hídon egy autóút, valószínűleg csak ott volt hely.
Persze úthálózatilag nincs gond, van mindenfelé rengeteg, de borzalmas állapotban. Kátyúk, foltok mindenfelé. Néhány hídon a pálya vasból. Azt már csak később éreztük, hogy ilyenkor a kocsi legalább olyan jól kormányozható, mintha villamossínen hajtanánk. Mindez autópályán…?! Sikerült belekerülnünk a 4-ei hétvégét követő hatalmas dugóba, így több mint egy óra volt, mire átértünk Greenwichbe.

Itt azonban minden más volt. Gyönyörű zöld, rendben tartott házak (az utak itt sem európai minőségűek azért), fák, a fákon mókusok, nyulak a fűben, és mindez a város közepén. A szállodánál kiszálltunk, bejelentkeztünk, majd fölhozhattuk bőröndjeinket a harmadik emeletre, lift nélkül. Ez még kellett a nap végére. Este még sétáltunk egyet a városban – nem hagyhattuk ki az óceánt – aztán aludtunk, mert természetesen másnap már elvárták, hogy munkába menjünk.

Szilágyi Balázs

http://amerika.bmintbalazs.com/

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*